Saramago megpróbál "kívülálló" maradni, épp ezért nincs a szereplőknek nevük, csak jelzőkkel emlegeti őket, ami a "korábbi" életükre vagy történésre utal.Így jelenik meg előttünk a szemorvos, az orvos felesége, a sötét szemüveges lány, a kancsal kisfiú, a kötéses öregember, az első vak, az első vak felesége vagy az autótolvaj .
Talán azért kezeli így a szereplőket, mert nem a múltjuk vagy a külsejük a fontos. Épp annyit mutat be belőlük, ami a személyiségük ismeretéhez szükséges, épp annyit, hogy érzékeljük a személyiség esetleges változását.
Nem használ írásjeleket, bekezdéseket.... és épp ezzel sokkol.
Úgy érzem magam, mintha én is egy lennék a szereplői közül és Braille-írás szerűen tapogatnom kellene, hol kezdődik az új mondat, hol a hangsúly.... mégis meglepően gyorsan hozzá lehet szokni.
Vajon a vaksághoz is?
Olvasva ezt a történetet szörnyülködhetünk azon, hogyan fordulnak ki emberek önmagukból, de vajon mi hogyan cselekednénk??? Érthető módon elsődleges ösztön az élni akarás, és ezért sokmindenre képesek vagyunk.De mi mindenre? Mindannyian kipróbáltuk már, milyen lehet vaknak lenni... Csukott szemmel menni, tenni-venni, de mindig ott volt a bizonyosság, hogy bármikor kinyithatjuk a szemünket. Ha elvesztem a látásomat, valószínűleg számíthatok mások segítségére.
De ha (szinte) mindenki megvakul, aki eddig ezt az érzékszervét elsődlegesen használta, hogyan lehetne életben maradni ??? ( Saramago jól átgondolta, hiszen nincs víz, nincs áram - mert ezek üzemeltetéséhez is látó emberek kellenek.... )
És mi van azzal az EGY emberrel, aki lát ? Meddig tarthat benne az elkötelezettség, a segítségnyújtási szándék? Meddig tart az erő, ami az "én" elé állítja a mások támogatását ???
"Vállalom amíg tudom, de az az igazság, hogy már fogytán az erőm,néha azt veszem észre magamon, hogy szeretnék vak lenni, hogy ugyanolyan legyek, mint a többiek, hogy ne legyen más kötelességem, mint nekik...Hozzászoktunk, hogy tőled függünk, ha nélkülöznünk kellene téged, oylan volna, mintha másodszor is megvakulnánk,..."
Néhány gondolat....
"Vakok, akik látnak, és mégsem látnak."
"A vakok közül néhánynak nemcsak a szeme vak, hanem az értelme is világtalan…"
"Mindannyiunknak vannak gyönge pillanatai, még az a szerencse, hogy képesek vagyunk sírni, a sírás sokszor megváltásként hat ránk, van, amikor belehalnánk, ha nem sírhatnánk."
Fülszöveg:
Különös kór terjed a városban: először egy autóját vezető férfi veszti el látását, majd sorban mindenki, aki csak kapcsolatba kerül vele; az autótolvaj, aki hazaviszi, a szemorvos, aki megvizsgálja, a prostituált, aki véletlenül mellette ül a rendelőben… Az elharapódzó járványt, úgy látszik, nem lehet megállítani, hiába zárják szigorú katonai őrizet mellett egy ódon elmegyógyintézetbe az első vakokat, a rejtélyes fehér kór tovább szedi áldozatait.
A vesztegzár embertelen körülményei közé kényszerített férfiak és nők saját vakságuknak, az ismeretlen környezetnek, a hatóságok kapkodásának, de még inkább az egyre jobban elszabaduló indulatoknak, az éhségnek, a mocsoknak és a szexuális megaláztatásnak kiszolgáltatva lassan kivetkőznek emberi mivoltukból…
Az 1995-ben megjelent Vakság José Saramago egyik legmegrázóbb regénye: varázslatos erejű vízió arról, milyen mélyre süllyedhet az ember, ha egyszer csak szétfoszlik körülötte a civilizáció, s nyers ösztönök veszik át az uralmat az életben.
Saramago 1998-ban, hetvenhat évesen életművéért s jelentős részben az egész világon óriási sikert arató Vakság-nak köszönhetően elnyerte a Nobel-díjat. Azóta is töretlen alkotókedvvel dolgozik, aminek bizonysága, hogy szinte évente jelentkezik új regénnyel (2004-ben jelentette meg a Vakság folytatását Megvilágosodás címmel), s minden könyve újabb meglepetés: újabb meghökkentő, bizarr ötlet, valamilyen szélsőséges léthelyzet szuggesztív ábrázolása, s ugyanakkor: valami örök, eredendő vakság lenyomata avagy a látásért való állandó küszködését.
