Delphine De Vigan: No és Én

Már a címe és a borítója megfogott. Alig vártam hogy kézbevehessem. Bizony a témája miatt nem könnyű olvasmány, mégis minden korosztály számára ajánlanám. Nincs agyoncsavarva, szinte csak tényeket közöl.

Megmutatja a két pólust, Lou-t és No-t, s rajtuk keresztül néhány gondolatot vet fel.

De előbb álljon itt a fülszöveg:

Lou tizenhárom éves, látszólag mindene van, szülei, szobája, számítógépe.
Lou intellektuálisan koraérett, két osztállyal előrébb jár, mint kortársai. Lou álmodozó, nehezére esik megszólalni mások elôtt, és a cipőfűzője is mindig lóg.
No tizennyolc éves, senkije és semmije nincs, csak egy zötyögős kerekes bőröndje.
No bizalmatlan, vad, keserű.
No az utcán él. Hajléktalan.
Lucas tizenhét éves, az osztályban túlkoros, már kétszer bukott.
Lucas vagány, pimasz, szép, minden lány odavan érte.
Lucas egyedül lakik egy ötszobás, fényűző párizsi lakásban.
Három különböző módon magára hagyott fiatal, akinek a sorsa összekapcsolódik.


Szembeszállhat-e három tizenéves a világgal, a társadalmi realitásokkal?
Vagy minden próbálkozás hiábavaló, úgyis mindig a könyörtelen valóságé az utolsó szó?


Delphine de Vigan ezért a könyvéért számos elismerésben részesült, sőt a legrangosabb francia irodalmi kitüntetésre, a Goncourt-díjra is jelölték.


Kesernyés hangvételű, mégis szívmelengető regényét húsz országban adták ki, és mozifilm is készült belőle. Egy érzékenyen megírt, mély, igaz történet a barátságról és egy a sors ellenében végzett nagyszabású kísérletről.

Érdekes könyv volt, érdekes témával.
Nem oktat, nem fejteget, csak feldobja a témát és hagyja, hogy mindenki maga érlelje a további gondolatokat.
A történet eleje nagyon érdekes, szinte letehetetlen, de a közepétől kicsit lelassul.
Lou-t kedveltem, bár a zsenialitása ellenére gyereklánynak tűnik. - jó, tudom, az is.
Nagyon bírom Lucas-t, de számomra nem adott értéket a történet fő vonalához. Vagy több kellett volna belőle, vagy kevesebb. (netán semmi)
Egy ideig bíztattam No-t, majd bosszantott a viselkedése, hogy miért nem él a lehetőséggel ?  De be kellett látnom, hogy nem könnyű két világ közt élni, se ide, se oda nem tartozni.
Az egész történet kicsit idegen , ..... olyan francia.
Ők mások, másképpen élnek, másképpen nevel(ked)nek.
Nem hiszem, hogy ismerek bárkit, aki befogadna vadidegen embert, főképp fiatalt.
A történet vége furcsa volt nekem, nyitott maradt, s mégis furcsán zárt.

A két főszereplő élete gyökeresen eltér, mégis mindkettő célja ugyanaz:  figyelemre és szeretetre vágynak.
Mint mindannyian.
Úgy gondolom, napjainkban aktuális kérdés a hajléktalanok kérdése. Én sem szeretem őket, nem szívesen adok nekik pénzt, mert sokan elisszák, nem örülök, ha mellettem állnak a tömegközlekedésen, mert nagyon ápolatlanok (hogy finom legyek).
Ugyanakkor néha belegondolok,hogyan juthattak idáig? Ha engem kisemmiznének pl.váláskor, vajon lenne- e hova menjek? És ha nincs munkám, amiből albérletbe mehetnék, mit tennék? Vagy ez az utcán élő emberek szabad döntésének eredménye? Nem hiszem.... (A könyvben is kapunk egy lehetőséget az utcára kerülésre )

További kérdés: van-e kiút egy ilyen helyzetből? Olvastam egyszer egy cikket egy hajléktalan nőről, aki 10-15 év elteltével lassan összeszedte magát, lakásban él, gyereket szült és már van egy Trabantja is. :)

Nagyon elgondolkodtató, néhol kemény gondolatok vannak benne.
Ilyenek...
"A karácsony hazugság, ami egy fényekkel teleaggatott halott fa köré gyűjti a családokat, üres beszélgetésekből szőtt, több kiló vajas krém alá temetett hazugság, olyan hazugság, amelyben senki sem
hisz."

"… az életnek is vannak mellékhatásai, s ezek egyetlen termékismertetőben, egyetlen használati utasításban sincsenek feltüntetve."



"Mielőtt Nóval találkoztam volna, azt hittem, az erőszak a kiabálásban, az ütésekben, a háborúban, a vérben van. Most már tudom, hogy erőszak a csöndben is van, hogy szabad szemmel néha láthatatlan. Erőszak az idő, ami befedi a sebeket, erőszak a napok kérlelhetetlen láncolata, a visszafordulás lehetetlensége. Erőszak, ami kicsúszik a kezünkből, ami hallgat, nem mutatkozik, erőszak az, amire nincs magyarázat, ami örökre átlátszatlan marad."

"Ezek a pillanatok már nem tartoznak hozzánk, be vannak zárva egy dobozba, eltemetve egy gardrób mélyére, elérhetetlenül. Ezek a pillanatok megmerevedtek, mintha egy képeslapon vagy egy naptáron lennének, a színek végül talán majd elhalványulnak, kifakulnak, ki vannak tiltva az emlékezetből és a szavakból."