Éppen csak bimbózott a horror iránti vágyam, de ez a film annyira rám nyomta a bélyegét, hogy az elmúlt 30 évben nem akartam olvasni.
Idén megszereztem a rukkoláról és úgy gondoltam, felnőttem hozzá.
Nos... nem annyira.
Olyan nyomasztó, olyan vészterhes környezetet teremtett King, olyan hátborzongató volt AZ, ... olyan ... olyan igazi horror ... amiért a horror királyának nevezik.
Persze ismét megnéztem a filmet, miután elolvastam.
Bármennyire is emlékezetes fiatalkoromból a film, azt kell mondjam, a könyv sokkal, de sokkal több (horrort) nyújt, sokkal látványosabbak (a fejemben) AZ alakjai, sokkal karakteresebbek a szereplők.
Fülszöveg:
Heten voltak, gyerekek – mind a heten a másság számkivetettjei: Bill, a bandavezér, mert dadogott; Ben, akit kövérsége miatt csúfoltak; Richie, aki mindig előbb jártatta a száját, és csak azután gondolkodott; Stan, akit zsidósága miatt közösítettek ki a többiek; Mike, akit a bőre színe miatt; Eddie, aki félt, szorongott, és persze súlyos asztmás volt, és végül az egyetlen lány, Beverly, aki csak szegény volt, rossz ruhákban járt, és akit az apja ütött-vert, testileg-lelkileg terrorizált. Ők jöttek össze, kötöttek életre-halálra szóló barátságot és vérszövetséget, ami oly nagy erőt adott nekik, hogy még a város életét pokollá tevő, huszonhét évenként feltámadó, gyermekekkel táplálkozó, ezerarcú szörnnyel is szembe mertek szállni odalenn, a város alatti kiismerhetetlen csatornarendszer labirintusában. Meg is sebesítik Az-t, majd felnőttként, drámaian megfogyatkozva újból visszatérnek, hogy gyermekkorukban tett fogadalmukat megtartsák, s ha lehet, egyszer s mindenkorra végezzenek vele – hogy a megmaradt és az eljövendő gyerekeket soha, de soha ne tarthassa többé rettegésben Az. Ahány oldal Stephen King terjedelmes regénye, annyi meglepő esemény, váratlan fordulat. Az író rajongói ezúttal is azt kapják, amire számos nagysikerű művének ismeretében bizton számítanak. A könyvből Tommy Lee Wallace kétrészes filmet készített, amelyet nemrég az ORF tévécsatorna is vetített.
