A fülszöveg ellenére egészen másra számítottam.
Fülszöveg:
Jean-Louis Fournier Femina-díjas megrázó könyve a szerző két fogyatékkal született gyermekéről szól – történetüket az apa szülői érzékenységgel és jótékony iróniával, az elfogadás jegyében írta meg. Szívszorító, olykor mulatságos történetek sorakoznak a lapokon. Semmi kioktatás nincs benne, a végén mégis tudjuk: ez a dráma mindannyiunkkal megeshet, és adottságaink szerint el kell viselnünk. A Czeizel Endre előszavával megjelent mű világsiker, eddig több mint 25 nyelvre fordították le.
Azt hittem kapok néhány olyan apró történetet, mozzanatot, amin mosolyoghatunk, és ezzel talán közelebb kerülhetünk a szellemi fogyatékos emberekhez. Azt hittem, talán a MI hozzáállásukon változtat ez a könyv. Talán könnyebben megértjük őket és a szülőket. Talán megtanulunk velük beszélni, bánni, hogy ha az utcán vagy a szomszédban találkozunk egy fogyatékossal, akkor ne fordítsuk el az arcunkat, vagy ne süssük le a szemünket.
Most pedig úgy érzem, az íróhoz hasonló cipőben járó, azaz értelmi sérült gyereket nevelő szülők egy feloldozás félét kapnak.
Hogy nincsenek egyedül. Hogy a hasonló szülőknek is vannak a gyerekükkel kapcsolatosan rossz, gonosz, csúnya gondolataik.
DE! Tegye mindenki a szívére a kezét.....
Valóban nem akarjuk, hogy fogyatékos gyerekünk legyen.
De (mint a könyvben is megjeleik), a nem fogyatékos gyerekkel is lehet probléma. Letérhet a társadalom és a környezet által elvárt útról, lehet drogos, bűnöző, de lehet ártatlan áldozat is.
Ezért azt gondolom, mindenkinek a maga keresztjét kell hordania, azzal kell élnie, és csak az emberen múlik mit tud kihozni az egészből.
Bocs mindenkitől, aki az ellenkező oldalon áll ( hogy ragyogó, őszinte, mély ...stb), de nekem nem jött be.
Egyértelmű jeles.
VálaszTörlés