Catherine Ryan Hyde: Számíthatsz rám!

Nagyon akartam ezt a könyvet!

És a RUKKOLA jóvoltából a kezembe kaphattam. (és mellé kaptam egy kézzel rajzolt könyvjelzőt is :) - de most nem ez a téma  ...

Szóval, akartam ezt a könyvet és azt kaptam, amit vártam.
A mai rohanó világban, mikor mindenki csak magával törődik, senki nem ismeri a szomszédját, vagy legalábbis keveset tud róla...
Ez a történet felemelő, és értékeket közvetít. Annyira hatással van az emberre, hogy elgondolkodtat - én is ilyen szeretnék lenni, és ha erősen akarom és teszek érte, lehetek ilyen.
Mert magyarként, vagy csak a gazdasági helyzet és/vagy a kulturális megszokás miatt állandóan panaszkodunk, mennyi bajunk van, mennyire nem megy a szekér. De ha odafigyelünk másokra, olyanokra, akiknek pénz nélkül is tudunk segíteni, akiknek csak szóval vagy cselekedettel örömet okozunk...  Mennyi boldogság költözhetne az életünkbe....
Mert ez a történet erről szól. Élünk a saját nyomorunkban, a saját csökevényes életünkben, de egyszer összefogunk hogy máson segítsünk. Csak úgy, emberszeretetből. De vajon ki kinek a lelkén segít? Ki kinek változtatja meg az életét?
Grace viselkedése egy koravén (olykor bosszantó) hatéves számomra, nem egy tízéves lányé. Billy kicsit szánalmas. De a szereplők mindegyike ad valamit, ami a másikat boldoggá teszi. Apróságokat, ami nem feltétlenül kerül pénzbe.. Táncot tanít, elkísér a suliba, elmegy a suli elé, varr, vagy egyszerűen leültet egy tea vagy kávé mellé.
Azt hiszem, ezeket az apróságokat mindannyiunknak meg kellene lépni.
Mert ahogy a könyvben is áll:  
"Azoknak az embereknek a legnagyobb a szívük, akiknek a legkevesebb jut."

Idézetek, mondatok:
"Tudja, ezért is voltam egyedül ennyi éven át. Mert amint beengedek másokat az életembe, akkor elkezdenek számítani rám. És aztán, ha nem vagyok képes felnőni az elvárásaikhoz, akkor azt hiszek cserben hagytam őket. Sokkal egyszerűbb, ha nem kötődik hozzám senki."

"…az emberek sokkal jobban lesznek, ha van valami vesztenivalójuk, és az olyasmi, amit tényleg, de tényleg nem akarnak elveszíteni."

".. a dolgok megfordíthatóak. Emlékszel, hogy régen mennyire féltem a macskáktól? de aztán megismertem egyet. Mindenféle dolog van az életünkben, ami egy ideig ijesztően hat, de később rájövünk, hogy soha nem akart bántani minket."

 ". az emlékeket nem osztályozhatja úgy, hogy legyen két csoport: az egyik, amit megtart, a másik, amit kiselejtez.Egy csomagban vannak."

"Tulajdonképpen ez maga a függőség: a jövő elcserélése arra, hogy most jól érezd magad."

Fülszöveg:
Billy, az egykori ígéretes táncos már évek óta nem hagyta el a lakását. Valósággal retteg az emberektől, szavak nélkül éli az életét a négy fal között. Egészen addig, amíg egy napon az alatta lévő lakásban lakó Grace be nem toppan az életébe, hangosan és visszafordíthatatlanul. A tízéves kislány tudja, hogy az anyukája szereti őt, de a drogokat is. Ezért csak úgy tud megmenekülni attól, hogy a gyermekvédelmi hivatal nevelőszülőkhöz adja, ha az anyukája ismét tiszta lesz és az is marad. Ehhez viszont el kell tőle venni azt, amihez a legjobban ragaszkodik. Ám a terv megvalósításába a ház minden lakóját be kellene vonni, ami egyáltalán nem egyszerű, mivel valamennyien magányosak, akik a saját életükkel is nehezen néznek szembe. Grace-nek azonban lehetetlen ellenállni. És erről az olvasót is meggyőzi ez a imádnivaló regény.

Klára Jarunková: Az egyetlen

Valamikor a 70-es évek közepén-végén megvolt nekem és akkor szerettem.Kölcsönadtam, és sosem kaptam vissza. Ez bántott.
Emlékeztem az íróra, a címre, hiszen bántott hogy nincs meg, de a történetre nem. Épp ezért nehéz volt eldöntenem, hogy a történet vagy a könyv hiánya bántott jobban. Most megleptek vele... 
Így felnőttként újraolvasva, azt gondolom, tök jó könyv a tízen-aluliaknak. Ugyan a főszereplő lány 14 (majdnem 15 ) éves, de azt hiszem a mai 14-15 éveseknek ez a regény már nem szórakoztató.A nyelvezete annyira "tiszta", egyértelmű, nem tartalmaz semmi rövidítést, káromkodást, hogy a mai srácoknak akár unalmas is lehet.
Az 1965-ös tinilány és családja mai szemel nézve, szinte banálisan éltek. Fontos volt a tisztelet, az igazság, a szeretet és persze a magánélet, ahol féltek a "szomszédok szájától". Az első szerelemnek, a válás gondolatának és persze a továbbtanulásnak a gimnáziumban ma már nincs jelentősége, mindennapos.
Mégis, azt hiszem a tini-önmagam nem csak a könyv elvesztését fájlalta, hanem a történetét is. :)  Köszönöm, hogy visszakaptam.
Azt hiszem többen tanulhatnánk belőle.......


Fülszöveg:
Klára Jarunková „Az egyetlen” című új könyve regénybe fogott élő valóság. Egy finom lelkű, gondolkodó, eszes fiatal lány élő valósága. Polomec Olina, a regény tizenöt esztendős hősnője a mai fiatalok fesztelen, bátor őszinteségével nézi a világot, de gyakran mégis tanácstalanul bukdácsol a serdülőkor útvesztőjében. Keres, kutat, bírál, tépelődik, de a leánnyá érés problémái között nehéz a tájékozódás… a hullámvölgy jóformán elkerülhetetlen. A gyerekillúziók felszakadnak, mint a reggeli köd, a lélek első gyöngéd rezdüléseit nyers feleszmélés követi. Az első nagy kiábrándulás fájdalmas folyamat, a felnőttek megértő irányítása nélkül a süldőlány vagy kamaszfiú épp ezen a ponton vétheti el az irányt néha egy életre. Az emberi fejlődés nem mozog egy síkban, újra sokfelé ágazik, és a kiforratlan gyereklélek csupa kérdőjel. Maga tudja legkevésbé, mire mondjon igent és mire nemet. Megvan benne a hajlam a jóra, és megvan benne a hajlam a rosszra is. Minden emberben sok lehetőség szunnyad, és a fejlődő, érlelődő gyerekben sok szép maradhat örökre eltemetve, mert hiányzott az érintés, az erős külső hatás, amely életre hívhatta volna. Tegyük fel ebből a szempontból a kérdést: Klára Jarunková új könyve leányregény? Igen, leányregény, mert egy fiatal lány érzéseit, gondolatait, örömeit, bánatait, érdeklődését, egész érzelmi és értelmi „indulását” vetíti az őszinteség prizmáján át a fiatalok elé. Csakhogy minden éremnek két oldala van, és egyértelműségében a válasz is csonka. Nézzük hát az érem másik oldalát: az írónő mondanivalójának lényege és igazsága nem szól a felnőttekhez is? A válasz a leghatározottabb igen. Igen, Klára Jarunková a felnőttekhez is szól, az anyákhoz és apákhoz, mert fiatal hősnőjének tévelygésén keresztül éles fénnyel rávilágít a felnőttek nevelési tévedéseire. A könyv elolvasása után minden gondolkodó ember ráeszmél: hibát követ el, ha csak gyereke részére állítja a lámpát lépten-nyomon tilosra. Az ő számára is sok helyen áll „tilosra a szemafor”. Tilos a merev szigor, a meg nem értés, a szülői gondatlanság, mert a forrongás évei bonyolultak, és a szülőnek okos megértéssel segítenie kell a gyereket, hogy megtalálja a helyes utat, megtalálja jobbik önmagát. A kiváló szlovák írónő éles pszichológiai meglátásait, leleplező őszinteségét szívderítő humorral, friss, üde elbeszélőkészséggel fűszerezi, az olvasó talán csak utólag ébred rá: a lebilincselő olvasmánnyal együtt komoly tanulságot is kapott.

Charlaine Harris: Fájó szívvel

Nos, ez rémesen egyszerű volt.
Olyan 80-as évekbeli Albatrosz krimi. Az akkori önmagamnak lehet hogy megfelelt volna, de a mai rohanó, intenzív inputra vágyó, csavarkedvelő magamnak rémesen kevés. Az írás jól emészthető, a környezet, a szereplők tetszenek. Megfogott az álmos, nyugodt kisváros, a "korabeli" újságszerkesztés, de a történet krimi vonala túlságosan egyszerű. Az indíték pedig nevetséges. Nem, inkább röhejes.Komolyan mondom, ilyen indítékkal a kisiskolások írhatnának történeteket. Ennél már csak a féltékenység lett volna rémesebb.
Semmi extra, semmi poén, semmi plusz...
Nos, egy ilyen meleg vasárnapra épp megfelelt.


Annyi jót hallani Charlaine Harris-ről - ugyan főleg rajongóktól. Az egyik lányom is sorban elolvasta a könyveit. Korábban az első True Blood-ot én is olvastam, de ettől a divathóborttól, a vámpíros történetektől igyekszem távol tartani magam. Ezért választottam ezt a könyvet. Hát nem győzött meg... .

Fülszöveg:
"… Ahogy a dobozért nyúlt, a szeme sarkából megpillantott valamit, valami olyan megdöbbentőt, hogy kétrét görnyedve mozdulatlanságba merevedett…
Volt ott valami az üres ajtónyílásba vetődő fénycsóvában.
Egy kéz.
Catherine megpróbálta másnak látni, akármi másnak….
De csak az volt: fölfelé fordított tenyér, az ujjak esdeklően nyúltak Catherine felé…
Egy légy repült el az arca előtt.
Ahogy közelebb ért, már nem volt olyan kápráztató a napfény és a sötétség kontrasztja. Az ajtónyílásból már ki tudta venni, mi hever a kunyhóban.
A kéz egy csuklóhoz tartozott, a csukló egy karhoz….
Egy asszony."

William Wharton : Éjfélre kitisztul

Általában tartok a történelmi / háborús regényektől, mert nem bírom megjegyezni a sok helyszínt, csatát, és hogy ki kivel vagy ki ellen van. Viszont Wharton a Madárkával meggyőzött, kell még tőle olvasnom.
Ez a történet lett a következő - és a háborús sztori ellenére nem okozott csalódást.Mert a háború csak egy körülmény.

Nagyon érdekes szemmel közelítette meg a háborúban "harcoló" ifjakat. A huszonéves fiúk , akik "különleges" szellemi képességeik miatt belecsöppentek a háború közepébe, szinte fel sem fogják hol vannak, nem tudnak azonosulni a nagy eszmékkel, csak túlélni akarják ...

Kicsit Kertész Imre Gyuriját juttatta eszembe, mert itt is a húszéves fiúk (mert csak fiúk még) elfogadják, ami rájuk lett osztva, és abból élve akarnak kijönni.Természetesen igyekeznek az elveikhez hűek maradni, de nem minden áron.
Talán kicsit játék számukra, vagy inkább "álom" az egész háború. Oly kevés dolgot éltek meg, még barátkozni, játszani vágynak. Ugyanakkor nem felejtik el és nagyon fontos szerepet tölt be mindannyiuk életében a tisztelet, becsület, barátság, bajtársiasság.

Valaki megvilágíthatná az elmém, valóban HUN-nak mondhatták-e a németeket..... 

Idézet:
"... akkor veszem észre, milyen gyönyörű a világ, amikor éppen jó esélyem van rá, hogy esetleg eltávozom belőle."

"– Na és mi a fontos?
– Azt hiszem, igazán élni, igazán elevennek lenni. Ha én valaha a végére jutok ennek, csak azt fogom csinálni, amit akarok. Rengeteg képet fogok megnézni, és zenét fogok hallgatni, tényleg figyelni rá, nem csak hallani. Szeretek rajzolni, mindig is szerettem, még művész is lehet belőlem. Ezért biztosan érdemes lenne élni."

 Fülszöveg:
1944 decemberében egy értelmetlen háború zavaros hadseregének legbizarrabb raja felderítő akciót hajt végre az Ardennekben. Hat amerikai zsenipalántának kellene igazi katonásdit játszani, mintegy mellesleg, a folyamatos bridzselés, sakkozás, rejtvénygyártás és egyéb intellektuális örömök közepette. Mert ezek az antikatonák, akik serdülő fejjel pottyantak bele a második világháború szörnyűségeibe, úgy akarják végigcsinálni az egészet, hogy ők maguk valójában egy pillanatra se váljanak a háború részévé. Sikerülhet-e játszó-érző-gondolkodó embernek maradni akkor, amikor ölnöd kell, amikor téged is bármikor megölhetnek, amikor egész lényedet átjárja a félelem? Ez Wharton regényének egyik izgalmas kérdése, de van jócskán másféle izgalom is. Mi a fenét akarnak azok a németek, akikkel a felderítő akció során találkoznak, s akik ahelyett, hogy lepuffantanák a kelepcébe szorult amerikaiakat, mindenféle hibbant dolgot művelnek? Gránátok helyett hógolyókkal dobálóznak, hóembert építenek, karácsonyfát állítanak, sőt még igazi karácsonyi ajándékokkal is meglepik az amikat. Eljátszadoznak az áldozatokkal, mielőtt végeznének velük? Vagy tényleg meghibbantak? Vagy ezek „jó” németek, akik nem akarnak harcolni? A különös történetet Will Knott szakaszvezető meséli el, aki nyilvánvalóan a későbbi író (és festő) William Wharton alteregója. S akárcsak első magyarul megjelent művében, a Madárkában, Wharton ebben a regényben is fantasztikus stílusérzékkel találja meg azt a vékony ösvényt, amelyen a játékos humor és a legmélyebb tragédia nem kioltja, hanem fölerősíti egymást, s így nem csupán egy újabb jó háborús regénnyel lehetünk gazdagabbak, hanem a második világháború irodalmának egyik legkeményebb és leghatásosabb háborúellenes regényével is.

Simon Tamás: Vérmacska, avagy Alfi világuralomra tör

Mindenki oda van érte, ezért én sem hagyhattam ki.
Lehet hogy megint velem van a baj, de sajnos nem tetszett.
Nekem sok volt.
Eleinte szórakoztatott a trágárság, az elénk tartott görbe tükör- hogyan is láthatnak minket a macskák, a bunkóság,az (ön)irónia.
Tetszenek a "tulajdonnevek"- bár hajaz a retro mese Simabőrűjére, tetszik hogy mindennapi a nyelvezete, a hasonlatai. Eleinte élveztem a helyzeteket, ( bár a Ni csak, ki beszél-re emlékeztet), a se veled,se nélküled kapcsolatot, ahogy Szőri és Alfi évődnek egymással.
Viszont a felénél nézegetni kezdtem, mennyi van még (ez ugye nem egy jó könyv jellemzője) Reméltem hogy jön valami fordulat, talán Kislófasz megjelenése adhatott volna némi újdonságot, vagy történést, de nem... nem történt semmi számottevő.
Végigolvastam, mert így tisztességes, de nem nyerte el a tetszésemet.
Pontosabban ahonnan indult, a blog, az valószínűleg tetszene.
Naponta vagy alkalmanként egy-egy bejegyzés olvasható, sőt mosolyfakasztó lehet, üdítően hathat, de így könyv formátumban, ahol semmi igazi történés nincs, viszont terhel a sok (ál)gyűlelet, nyegleség, bunkóság, szabadszájúság ... nekem sok volt.
Bocs Alfi, lehet hogy a  blogon beállok a rajongóid közé, de szerintem maradj is ott.

Fülszöveg:
Alfium: a hülyeség kémiai reakcióba lépett egy macskával és rászabadult a világra. „Szőrös ma azt mondta, hogy egy-két dolog meg fog változni, például lenyugtatólövedékez, vagy elad szervkereskedőknek Üzbegisztánba, a szőrömből pedig kesztyűt csinál. Szerinte teljesen retardált vagyok és esély sincs arra, hogy valaha normális leszek, úgyhogy neki is álltam szépen, módszeresen körbepisálni a házat… Mondjuk, ha rend lesz és fegyelem mostantól, akkor nem kell eladnia, mert elmegyek magamtól, esetleg olyasféle változások lesznek, hogy kikaparom a szemét, rászúrom a fogamra és azzal törölgetem a seggem. Mit képzel már?” Tényleg, mit képzel Szőri, ez a balfék? Mert hogy Alfi, ez a két fröccsért kapott szőrgombóc mit képzel, arról igen részletes és cizellált képet kapunk a naplójából. Kezdve azzal, hogy ő maga az Atyaúristen, ősrobbanással, káosszal, macskarmaggeddonnal egyetemben. Alfium: úgy hat, mint a morfium. Függeni fogsz! Légy alfinista, különben kurva világ lesz!

Idézet helyett részlet:
"Mondom, jó cica leszek egy percig, ha megpróbálsz normális lenni életed hátralévő részében, de kiegyeztünk döntetlenben, tehát marad minden a régiben, és természetesen nem úsztam meg az unalmas, ámde szar történetet, miszerint a Kispál és a Borz volt a kedvence, és most vége van, és most mi lesz a világgal, és egyébként is, minden emléke ahhoz fűződik, és elvették tőle azon kevés dolog közül az egyiket, amit tiszta szívéből szeretett, és láttam, hogy már könnyezik, mondom, legalább próbálj meg úgy viselkedni, mintha férfi lennél, hát majd hallgatod őket cédén, na, akkor megint sikítozott, hogy az nem olyan, meg ott lenni milyen jó, meg ott lett szerelmes egyszer a koncertjükön, mondom, teljesen mindegy, mert minden elmúlik egyszer, ennyi idősen lehetne már ennyi eszed, te ostoba köcsög, mert ha minden örökké tartana, akkor az idők végezetéig szenvednél a magánytól, így pedig még csak maximum 40 évig. Azt mondta, hogy én aztán nagyon fel tudom dobni az ember hangulatát, kissé pikírten megérdeklődtem ekkor tőle, hogy miért kicsit szomorkás a hangulatod máma?, erre elküldött a zivataros picsába, hogy más lelkét gyalázzam, ne az övét."