"Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban." Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. "Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de - valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén." A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokk-terápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve - ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében Sylvia Plath öngyilkos lett.
Olyan sok véleményt olvastam róla, csupa jót... bizony nehéz írni róla.
Esther Greenwood ösztöndíjasként 19 évesen egy hónapra New York-ba kerül. Tizenketted önmagával partikra, divatbemutatókra jár, eszik, iszik, alszik. Jövőképe - hát bizony nincs.
Szinte semmi nem jó neki, nincsenek barátai,... Hazakerül, nyugtatókat lopkod.... az öngyilkosság gondolatával játszik... Anyja pszichiáterhez viszi , onnan egyenes az útja az ideggondozóba, ahol elektrosokkolják.... Közben megtudunk néhány apró momentumot a múltjáról....
De sajnos nem értem. Nem tudom, hogy az őrültség hiányzik belőlem, vagy a depresszióra való hajlam, de fel nem foghatom, mi vezethet idáig... Miért nem lehet a sokmindenben meglátni legalább egy pici jót.
Amúgy az írás maga - jó, érthetően vázolja a depressziót, vagy tudomisén minek nevezzem.
Olvasmányosnak nem annyira mondanám, mert nem haladtam úgy vele, mint azt gondoltam vola előtte.
Valóban velem lehet a baj, mert a mások által oly nagyon magasztalt könyvek nekem nem nyújtanak olyan élményt, mint azt a véleményekből várnám.
Azért találtam benne idézhető mondatot:
"Ha valakitől semmit sem várnak, nem is csalódhatunk a végén."
Azt hiszem ezt kellett volna szem előtt tartanom....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése