Daniel Keyes: Érintés

Ez a harmadik Daniel Keyes könyvem (korábban Az ötödik Sally és a Virágot Algernonnak) De ez a történet nagyon különbözik a többitől.
A fülszöveg alapján katasztrófa regény lehetne, ha van ilyen...
A korábbi kettő regénnyel ellentétben ez nem annyira tetszett. Mondhatnám, szokatlanul gyenge volt.
Az alapötlet jó, de valahogy a szálak nem szövődnek, mintha párhuzamosan futnának egymás mellett.Van egy feleség, aki terhes, van egy férj, aki fél, van egy nővér, aki vallási fanatikus, és kb ennyi. A többiek mellékszereplők.
Kidolgozatlannak tűnnek a szereplők és a történet is.
A házaspár összetartozása "laza",csak úgy vannak egymás mellett.
Ez az érzés a kezdetektől van, nem a sugárzásos szituáció miatt. 
A környezet csak akkor jelenik meg, amikor megváltozik a házaspárhoz való hozzáállásuk.- bár nem tudjuk , mi változott meg.
Nos a nővér, Myra megjelenése volt a csúcspont, a megszállott igehirdetésével, nos, ekkor le akartam tenni a könyvet.


Persze volt, ami tetszett, pl. hogy Barney a látásromlása ellenére szobrot alkot, és Keyes az alkotás segítségével súlyosbítja a férfi őrület felé mutató gondolatait. Szinte látom magam előtt a szoborcsoportot.


Itt is találtam néhány jó gondolatot:

"De nem különböző értékűek-e a napok - amiket elpocsékoltunk, vagy amiken valami nagy dolgot hajtottunk végre? Lehet-e azt állítani, hogy ezek ugyanannyit érnek? Minden perc ugyanannyit ér, akármit is kezdett vele az ember? Vagy csak az átlagérték számít? Amikor Picasso befejezett egy remekművet, az a nap ugyanannyit ér, mint amikor egy munkás összegereblyézte a lehullott faleveleket? 
Amikor az ember tizenhét éves, a napok nem tűnnek olyan értékesnek, mint amikor megöregszik , s közel a halál. Az ember vagyont áldozna azért - pedig azelőtt könnyen herdálta -, hogy néhány hetet  visszanyerjen az élettől a legvégén."

"Még csak kezdő gyülölő.Sokszor még nehezére esik, de annyit már megtanult, hogy ezáltal enyhül a fájdalom, ezért segít, mikor az ember káromkodva földhöz vágja a kalapácsot, ha rávert az ujjára. ...
A válasz nem az, hogy utálja önmagát, hanem hogy kifelé fordítsa az utálatát.Találjon valakit, akit gyűlölhet."  

Fülszöveg:
Amikor Barney Stark és felesége, Karen házának kapujában megjelentek a Sugárbiztonsági Szolgálat emberei, hogy mindent és mindenkit átvizsgáljanak, még azt hitték, hogy múló kellemetlenség az egész. Végtére Barney, a National Motors tervezője nem dolgozik rádioaktív anyaggal, Karen pedig naphosszat otthon van és arról álmodozik, hogy végre gyerekük lesz. A National Motorsnál apró baleset történt csak. Egyetlen ember kapott sugárfertőzést: Max Prager, aki Barneyt szokta kocsiján bevinni a Központba. Rajta jelentkeztek először a tünetek. Aztán Barneyn. Aztán Karenen. A házukon. A szomszéd kutyáján. És ki tudja még hol, mi mindenen. A fertőzéshez elég egyetlen érintés! Michigan város felbolydul. A beteg házaspárt megpróbálják elűzni, ám ők maradnak. A kártérítésre várnak – és a gyerekre, aki épp a baleset előtt fogant. A világhírű szerző új regénye hátborzongató hitelességgel mutatja be testek és lelkek roncsolódását. A katasztrófát, amelynek elindítója a sugárzás, továbbvivője azonban a félelem, a gyűlölet. Megszülethet-e ebből egy új élet? S ha igen, ép lesz-e? Vagy csupán szörnyű torzó?

Szilvási Lajos: Kipárnázott kaloda

Régi probléma velem, hogy ha könyvet, könyvesboltot, vagy könyvárust látok megállok, nézelődöm... és nem megyek haza üres kézzel. Még akkor sem, ha egy csomó olvasnivaló vár rám. 
Így került ez a Szilvási is hozzám.
Régen - valamikor a múlt században :) - olvastam több Szilvásit. Akkor és ott jó volt, de nem éreztem ingert az újraolvasásra. Igaz, emlékszem is a történeteire.
Viszont ezt a könyvét még nem olvastam.
Tudom, sokak lenézik az írót, számukra Szilvási a szocialista ponyva egyik képviselője. Nos, engem sosem zavart mit gondolnak mások. Engem nem rettent meg ez a két szó. (szocialista, ponyva).
Mert mi is a ponyva? Nagy példányszámban készült, mindenki számára olvasható. - ezzel nincs baj.
Szocializmus? Abba születtem, így maximum nosztalgiázhatok...

Ez a könyv mégis más volt.
Valójában nem annyira a szereplők, mint inkább a helyzet az, ami élményt okozott. 

A történet a II.világháború végén kezdődik, és egy évet ölel fel, egy olyan huszonéves fiú szemszögéből, aki keresi a helyét. Különös jellemfejlődésen megy keresztül, a "szűz" idealistából, aki számon kéri apja tanítását, korábbi elveit, egy realista ifjú lesz, aki tagja a megújuló országnak, társadalomnak.Belátja, hogy teng-leng, de eddig vagy utasításokat, parancsokat hajtott végre, vagy a barátai "rángatták" bele helyzetekbe. Nem volt szüksége az "önálló" gondolkodásra.
 
"Magamtól semmit sem csinálok.Erők hatnak körülöttem, és hol az egyiknek, hol a másiknak engedelmeskedem.Kényelmes így, telik közben az idő, éltnek is nevezhető létezésem.... de én tudom, hogy vállalkoznom kellene valamire,ami arányban lenne velem, csak azt nem tudom, mi legyen az. Mintha önszántamból dugtam volna kalodába a kezem-lában, és kényelmes ez a kaloda, mintha kipárnázták volna, ne törje se a csuklóm, se a bokám, éppen csak arra szolgáljon, hogy ne mozoghassak."

Természetesen belesodródik nem várt helyzetekbe, de ez szükséges ahhoz, hogy "felnőjön". Sokáig kívülállóként néz mindent, "mozizik" , szinte belefásul a körötte lévő nyomor és nélkülözés látásába, mégis végül megérez valamit, rájön, mit kell tennie.
Tetszett az apai hasonlat Kristóf és a szilicium között:
" Mindig kötődik valamihez.  ... csak akkor hasznos, ha ötvözetek alakjában alkalmazzák, ... Valamihez kötődnie kell, hogy kiadja az értékét. Ha volna értelme, hogy egyedül létezzen. a természetben előfordulna magában is. De csak úgy van értelme a létezésének, ha valahová kapcsolódik."
A történet egy olyan képet festett elém a háború utáni országról, érzésekről, amit az író láthatott, átélhetett, én viszont csak tanultam. Mégis ábrázolásmódja alapján ott éreztem magam a Széll Kálmán téren (ha korábban olvasom, lehet, nem is tudom, hol van az :) ), vagy Angyalföldön.  


És sajnos nem tudok elmenni a politikai ábrázolás mellett sem.  
Olvasás közben furcsa érzések keltek bennem ... mintha a mai Magyarországról olvasnék...
"... ahol a tőke uralkodik, a tőke szabja meg a demokrácia mélységét és kiterjedését is."
"Kitört a háború, tízezer ember közül ezer lelkesedett és kilencezer megint befogta a pofáját, sunyítva várta hogy nyakába vessék az istrángot.  ...Tízezerből kilencezer behúzza fülét farkát, ha erőszakot lát, ezer meg örömest csatlakozik az erőszakhoz."  

Úgy tűnik Szilvási még mindig elragad, a története megfog és nem ereszt, amíg végig nem olvasom.
Lehetne mondani, hogy szentimentalizmus a részemről .... Mégis úgy gondolom, hogy ha újraolvasnám a 30 évvel ezelőtt olvasott könyveit, újra kapnék tőle valamit. Nem azt, amit akkor ... mást, talán többet.
És igen, lehet hogy a ponyva nekem való, hisz mindenki számára fogyasztható, és igen, a régi Budapest ábrázolása nosztalgiát keltett bennem.   


Fülszöveg:
A szerzőnek ez a regénye 1945-46 telén játszódik a háború utáni infláció egyre fokozódó tombolása idején. A regény főszereplője a húszéves Molnár Kristóf műegyetemi hallgató, aki amerikai fogságból tér haza s próbál talajt fogni a körülötte kavargó világban, próbálja célját lelni életének. Fortyogó kráter körülötte az élet, az éhség és az országos nyomor változásért kiált, és Kristóf különféle erők metszéspontjában ismeri meg a dolgozó kisemberek életét éppúgy, mint a felső tízezer irreális jólétét, bepillantást nyer az egymással viaskodó politikai erők küzdelmeibe, magas régiókban egymást keresztező politikai szándékokba és a külvárosok egyszerű élni akarásába. Fehér izzásig hevülő szerelem egy bankár lányával, Barbarával, éjszakai verekedés vetkőztetők bandájával, leszámolás egy lánykereskedő bűnszövetkezettel, titokzatos autóút Bécsbe hatvanezer dollár miatt, az élet produkálta feszültebbnél feszültebb események alakítják ennek a fiúnak a kétségek között őrlődő jellemét, rádöbbentve, hogy az élet és a kibontakozás legfőbb hajtóereje az új Magyarország megformálásáért vívott harc, amelyben minden embernek előbb-utóbb állást kell foglalnia, tettekre kell szánnia magát. A mindvégig izgalmasan pergő regény egyaránt szól azokhoz, akik szenvedően-cselekvően élték át ezt az időt, s azokhoz, akik számára ezek az események már „csak” történelmet jelentenek.

Laurie Halse Anderson : Jégviráglányok

Nehezen tudom eldönteni mit érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban.  Tetszik vagy mégsem ? .....
Tetszik, mert fontos témát feszeget...
Nem tetszik, mert bosszant... persze gyarló szülőként engedtessék ez meg nekem...
Tetszik, mert a ma fiataljaihoz szól...
Nem tetszik, mert nem volt elég megrázó...

Inkább érzem azt, hogy én is vékony akarok lenni, akár vagdosnám magam, mint azt hogy ilyet nem szabad , nem egészséges tenni.
Sajnos rossz szokásom szerint kaja közben is olvastam. Aztán lelkiismeret furdalásom volt, hogy milyen sokat ettem. Ez ugye NEM jó ....
Ugyanakkor az "enni akarok" mondatok számomra inkább a bulimia jelei, mint az anorexiáé.
De ezt lehet, hogy csak én érzem. Csak hallottam erről a két betegségről, láttam róla riportokat, dokumentumfilmeket , és bennem ez így alakult ki.
Biztosan sok embernek a lelkébe taposok ezzel, de nekem inkább nem tetszett.
És nem adom a gyerekeim kezébe, bármennyire is nekik íródott.
Jodie Picoult  számomra a Törékeny-ben sokkal hitelesebben rajzolta le a bulimiát, mint ez a sztori az anorexiát.

Az anorexia (és a bulimia) jellemzően a nők betegsége. Elgondolkodtam, vajon miért?
Valószínűleg férfiakat is súlyt, de ők (kevesebben vannak és) kevesebbet beszélnek róla.
Ugyanakkor a nőknek fontosabb a pozitív visszajelzés. Főleg a nőtársaiktól. És ennek hiányában nem tudnak vállat vonni (kit érdekel?), hanem akarják, áhítják...
Hiszen a nők reggelente nem a férfiak miatt csípik ki magukat... Nézzenek magukba! Egy férfi bókja nagyon értékes, de a nők dícsérete, elismerő pillantása még fontosabb. 
Ha két férfi találkozik, nem méregetik egymást. Két nő akár az első találkozáskor is rögtön stíröli a másikat, mi szebb vagy csúnyább a másikon ...
Örülök, hogy meg tudom vonni a vállam, hogy együtt tudok élni azzal, ha nem felelek meg mások elvárásainak, sőt ha nem kedvelnek.
Mégis értem és átérzem azt is, hogy milyen elveszett lehet egy gyerek, ha nincs kihez forduljon a gondolataival, a napi történéssel vagy a bánatával. Megyek is a gyerekeimhez..... 


Egy kihívás is kapcsolódik hozzá a MOLYon.
Lássuk a kérdéseket.... 
1. Együtt tudsz- e érezni a főszereplővel, vagy inkább idegenkedsz tőle?
    - Nem idegenkedek a főszereplőtől, de együtt sem tudok érezni vele.Ha az írás erősebben hatott volna rám, akkor valószínűleg együtt érzek vele. Mint fent írtam, Picoult Törékeny-ében a "tesó" bulimiája erősebben hatott rám.
2. Találkoztál -e már a környezetedben az anorexiával?
   - Nem ismerek evészavaros embert. (ha a túlevést nem tartozik ide - bár ez is megérne egy történetet) Ha találkoznék egy ilyen emberrel, valószínűleg kényszeresen gyógyítani akarnám a lelkét.
3. Szerinted Lia miért, hogyan jutott ebbe a helyzetbe?
   - Feltételezem a magányosság sodorta ebbe a helyzetbe. Bár jó kérdés, hogy a magányos meber, miért magányos. Okolható-e CSAK a környezet? Okolható-e a tinédzserkor?

Mondatok... 
"Úgy teszek, mintha kövér, egészséges tizenéves lennék. Ők úgy tesznek mintha a szüleim lennének."

"Ha élünk, bánthatnak az emberek. Könnyebb bemászni egy csontkalitkába vagy a zűrzavar hótorlaszába. Könnyebb kizárni mindenkit. De ez hazugság" .


Fülszöveg:
– Halott lány közeledik – mondják a fiúk a folyosón.
– Áruld el a titkodat! – suttogják a lányok egyik vécéből a másikba.
Én vagyok az a lány.
A combjaim közötti hézag, a hézagon átsütő fény vagyok.
Porcelán keretre drótozott csontváz vagyok, az, amit ők akarnak.

Lia és Cassie, a piszkafa testbe fagyott jégviráglányok, valamikor a legjobb barátnők voltak. Ám Cassie meghalt, Lia anyját lefoglalja a mások életének megmentése, apja nincs otthon, mert az ügyeit intézi, a mostohaanyjának fogalma sincs, Lia fejében pedig egyre mondja a hang, hogy te parancsolsz, maradj erős, adj le még többet, nyomjál még kevesebbet. Ha így folytatja – vékony, vékonyabb, legvékonyabb – egyszer talán eltűnhet mindenestül.
Ebben a regényben, amely Laurie Halse Anderson legmegrázóbb alkotása a Nemzeti Könyvdíjat elnyert Hadd mondjam el óta, az író egy lányt kísér el a hátborzongató alászállásra az anorexia mindent megemésztő bugyraiba.