Nehezen tudom eldönteni mit érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban. Tetszik vagy mégsem ? .....
Tetszik, mert fontos témát feszeget...
Nem tetszik, mert bosszant... persze gyarló szülőként engedtessék ez meg nekem...
Tetszik, mert a ma fiataljaihoz szól...
Nem tetszik, mert nem volt elég megrázó...
Inkább érzem azt, hogy én is vékony akarok lenni, akár vagdosnám magam, mint azt hogy ilyet nem szabad , nem egészséges tenni.
Sajnos rossz szokásom szerint kaja közben is olvastam. Aztán lelkiismeret furdalásom volt, hogy milyen sokat ettem. Ez ugye NEM jó ....
Ugyanakkor az "enni akarok" mondatok számomra inkább a bulimia jelei, mint az anorexiáé.
De ezt lehet, hogy csak én érzem. Csak hallottam erről a két betegségről, láttam róla riportokat, dokumentumfilmeket , és bennem ez így alakult ki.
Biztosan sok embernek a lelkébe taposok ezzel, de nekem inkább nem tetszett.
És nem adom a gyerekeim kezébe, bármennyire is nekik íródott.
Jodie Picoult számomra a Törékeny-ben sokkal hitelesebben rajzolta le a bulimiát, mint ez a sztori az anorexiát.
Az anorexia (és a bulimia) jellemzően a nők betegsége. Elgondolkodtam, vajon miért?
Valószínűleg férfiakat is súlyt, de ők (kevesebben vannak és) kevesebbet beszélnek róla.
Ugyanakkor a nőknek fontosabb a pozitív visszajelzés. Főleg a nőtársaiktól. És ennek hiányában nem tudnak vállat vonni (kit érdekel?), hanem akarják, áhítják...
Hiszen a nők reggelente nem a férfiak miatt csípik ki magukat... Nézzenek magukba! Egy férfi bókja nagyon értékes, de a nők dícsérete, elismerő pillantása még fontosabb.
Ha két férfi találkozik, nem méregetik egymást. Két nő akár az első találkozáskor is rögtön stíröli a másikat, mi szebb vagy csúnyább a másikon ...
Örülök, hogy meg tudom vonni a vállam, hogy együtt tudok élni azzal, ha nem felelek meg mások elvárásainak, sőt ha nem kedvelnek.
Mégis értem és átérzem azt is, hogy milyen elveszett lehet egy gyerek, ha nincs kihez forduljon a gondolataival, a napi történéssel vagy a bánatával. Megyek is a gyerekeimhez.....
Egy kihívás is kapcsolódik hozzá a MOLYon.
Lássuk a kérdéseket....
1. Együtt tudsz- e érezni a főszereplővel, vagy inkább idegenkedsz tőle?
- Nem idegenkedek a főszereplőtől, de együtt sem tudok érezni vele.Ha az írás erősebben hatott volna rám, akkor valószínűleg együtt érzek vele. Mint fent írtam, Picoult Törékeny-ében a "tesó" bulimiája erősebben hatott rám.
2. Találkoztál -e már a környezetedben az anorexiával?
- Nem ismerek evészavaros embert. (ha a túlevést nem tartozik ide - bár ez is megérne egy történetet) Ha találkoznék egy ilyen emberrel, valószínűleg kényszeresen gyógyítani akarnám a lelkét.
3. Szerinted Lia miért, hogyan jutott ebbe a helyzetbe?
- Feltételezem a magányosság sodorta ebbe a helyzetbe. Bár jó kérdés, hogy a magányos meber, miért magányos. Okolható-e CSAK a környezet? Okolható-e a tinédzserkor?
Mondatok...
"Úgy teszek, mintha kövér, egészséges tizenéves lennék. Ők úgy tesznek mintha a szüleim lennének."
"Ha élünk, bánthatnak az emberek. Könnyebb bemászni egy csontkalitkába vagy a zűrzavar hótorlaszába. Könnyebb kizárni mindenkit. De ez hazugság" .
Fülszöveg:
– Halott lány közeledik – mondják a fiúk a folyosón.
– Áruld el a titkodat! – suttogják a lányok egyik vécéből a másikba.
Én vagyok az a lány.
A combjaim közötti hézag, a hézagon átsütő fény vagyok.
Porcelán keretre drótozott csontváz vagyok, az, amit ők akarnak.
Lia és Cassie, a piszkafa testbe fagyott jégviráglányok, valamikor a legjobb barátnők voltak. Ám Cassie meghalt, Lia anyját lefoglalja a mások életének megmentése, apja nincs otthon, mert az ügyeit intézi, a mostohaanyjának fogalma sincs, Lia fejében pedig egyre mondja a hang, hogy te parancsolsz, maradj erős, adj le még többet, nyomjál még kevesebbet. Ha így folytatja – vékony, vékonyabb, legvékonyabb – egyszer talán eltűnhet mindenestül.
Ebben a regényben, amely Laurie Halse Anderson legmegrázóbb alkotása a Nemzeti Könyvdíjat elnyert Hadd mondjam el óta, az író egy lányt kísér el a hátborzongató alászállásra az anorexia mindent megemésztő bugyraiba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése