Jodie Picoult: Házirend

Felbosszantott...
Kedvelem a Picoult könyveket, mert érdekes etikai problémát feszeget minden szereplő szemszögéből.
Bosszantott a korábban megszokott több szereplő szemszöge, az, hogy miért nem kérdezték meg Jacob-ot arról, mi történt. Hisz tudjuk, hogy igazat mond, tudjuk hogy akkor is s szülője maradok, ha bármilyen bűncselekmény van mögötte...
Miért nem kérdezte meg senki???
De ami leginkább bosszantott, hogy megint egy anya, aki csak az egyik gyerekére figyel.
A 100-ik oldal körül kitalálható a "bűneset", de ez a történet szempontjából másodlagos, csak "segédvonal".
Picoult megismertet minket az Asperger-szindrómával. Vannak, akik azt mondják nem ilyen egy Aspergeres, de nem ez a fontos. Emberközelivé tette a betegséget, a család küzdelmét, és talán holnap mi is jobban elfogadjuk, ha ilyen emberrel (gyerekkel) találkozunk. Talán nem kapjuk félre a tekintetünket, talán nem sóhajtunk, ha számunkra kevésbé érdekes témáról órákig tud beszélni.
Nekem erről szólt a könyv.

Ugyanakkor kicsit unalmassá (nekem inkább bosszantóvá) válik, hogy a "másik gyerek" minden könyvében erősen hátrányos helyzetű a családban elfoglalt helyét tekintve. Tudom, hogy nem szerethetjük minden gyerekünket egyformán,de mindegyikben meg kell látni és becsülni azt ami jó.
Egyszer egy drogprevenciós előadáson egy anya mesélt arról, hogyan lett drogos a lánya. A fia beteg volt ( lehet hogy "csak" asztmás), de a fia lett a főszereplő gyerek, és mellette "elment" a problémamentes lánya mellett. A lány jól tanult, nem kívánt különösebb odafigyelést és pont emiatt az anya csak későn vette észre, hogy komoly baj van.  ( az előadáskor a lány már két éve tiszta volt, leszokott a heroinról, remélem azóta is minden rendben a családdal )

Nos, azt hiszem, ezt kellene meglátnunk a Picoult könyvekben.
Utolsó vérünkig kiállunk a problémás gyerekünkért, de nem szabad megfeledkeznünk a család többi tagjáról, vigyáznunk kell a házastársunkra is, a többi gyerekünkre is !

Fülszöveg:
Jacob Hunt nem átlagos tinédzser: Asperger-szindrómája van. Képtelen értelmezni a szociális jelzéseket, sehogy sem találja a helyét kortársai között, és még attól is retteg, ha egy másik ember szemébe kell néznie. A fiút semmi sem érdekli jobban, mint a bűntények felderítése. Mindent tud a helyszínelésről, és nemegyszer valódi bűntények helyszínén is feltűnik, frászt hozva ezzel a vermonti kisváros rendőreire.

Amikor Jacob segítője, egy fiatal gyógypedagógus lány brutális gyilkosság áldozatává válik, fordul a kocka, és most a rendőrség jár Jacob nyomában. A fiú érzelemmentessége, üres tekintete és szokatlan reakciói pedig szinte felérnek egy beismerő vallomással…
Hogyan küzd meg Jacob és családja a betegséget övező félreértésekkel és előítéletekkel? Hogyan tud segítő kezet nyújtani egy anya, aki maga sem találja az utat a fiához, és egy kamaszodó öcs, aki sohasem élhetett normális életet beteg testvére miatt?
Jodi Picoult kíméletlenül őszinte regényéből megtudjuk, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük azoknak a családoknak, akik autista gyermekeket nevelnek – és közben éles kritikát kapunk az amerikai igazságszolgáltatási rendszerről és a szenzációhajhász, megbélyegző kisvárosi társadalomról is.
A Házirend azonban krimiként is megállja a helyét, hiszen az első oldaltól az utolsóig végig kísérti az olvasót a kérdés: bűnös-e Jacob Hunt?

Idézetek:

"A szülő szavunk nem főnév, de még nem is igenév, hanem ige, mivel folyamatos cselekvést, történést, létezést fejez ki. Másrészt pedig, hogy minden szülő kezdő szülő, ráadásul évtizedek múltán is az marad"

"Amikor meghal valaki, az embernek olyan érzése támad, mintha kiesett volna egy foga. Rágni, enni attól még tud, hiszen a többi foga megmaradt, a nyelve mégis örökké odatéved az újonnan keletkezett kis lyukba, ahol még mindig tompán fájnak az idegek."

 "Az igazi anyák folyvást azon aggódnak, mi lesz ha a többi anya végül mégis megtalálja a varázsgyűrűt és csak nekik kell életük végéig eredményelenül keresgélniük. Egyet se féljetek igazi anyák! Hiszen már az aggodalmatok elárulja, hogy jól végzitek a dolgotokat."

"Nem hiszek az önsajnálatban, Csak azoknak való, akik nem tudnak mit kezdeni az idejükkel. A csodáról nem érdemes álmodozni, a csodát tenni kell."