Mary végre megtalálta a boldogságot. Van egy kisfia, aki csak az övé. Egy kisfiú, akit elrabolt. és akiért ölni is képes. Mary Terrell, ismertebb nevén Mary Terror: A radikális hatvanas évek túlélője, a hírhedt Vihar Front nevű terrorszervezet egykori fanatikus tagja, többszörös gyilkos. Laura Clayborne: Sikeres újságíró, férje üzletember, BMW-t vezet, és Atlanta legelőkelőbb kertvárosában lakik. Mivel házassága elkezd darabokra hullani, Laura abban bízik, hogy életét megszületendő gyermeke, David fogja teljessé tenné. Amikor Mary Terror elrabolja a kórházból Laura újszülött fiát, kíméletlen hajsza veszi kezdetét. Ha Laura élve akarja visszakapni Davidet, Laurának úgy kell gondolkodnia, és úgy kell cselekednie, mint Marynek. Mert bizonyos dolgokat még Laura sem tudott magáról. Többek közt, hogy ő is képes ölni, ha a gyermekéről van szó.
Most tettem le és nehéz róla írni.
Kezdjük a borítójával. Azonnal beleszerettem. A kép, a betűk...ezek rögtön szólnak hozzánk.
Amikor elkezdtem olvasni, azt hittem félbe fogom hagyni. Borzalmas képeket fest az író elénk, és egy épkézláb gyermekszerető ember elbizonytalanodik, hogy akarja-e tovább olvasni.
Ha ezen túllépünk, nem egy átlagos krimit kapunk. Inkább egy pszicho-thillert.
A történetben két, nem átlagos nő a főszereplő. Az egyik egy "kiöregedett" hippi, aki a saját (fiatalkori) világában él, a másik egy középosztálybeli megcsalt asszony, akit már csak a gyermeke éltet.
McCammon zsenialitását tükrözi, hogy milyen mélyen bele tudom élni magam mindkét nő helyzetébe, szerepébe, érzéseibe. Nem letehetetlen könyv, sőt le is kell tenni, hogy egy picit helyrerázódjanak az érzelmeim. Mert bizony néhol rámtelepszik a cselekmény és az általa kiváltott érzés, frusztál, dühöt érzek.... ,
Az anya, aki mindent megtesz a gyermekéért, a végtelenségig elmegy, hogy visszaszerezze, kicsit emlékeztet Michelle Richmond - A köd éve főszereplőjére.
A könyvben háromszor is elhangzik: "csak az enyém", s mégis mintha mást-mást jelentene.
McCammon jól ír, megfog és lebilincsel. Ha letettem a könyvet, akkor is vissza-vissza térnek a gondolataim hozzá...
Ő tipikusan az az író, akit vagy szeretek, vagy gyűlölök, de érzelemmentesen nem lehet elmenni mellette.
Egy kis kritika.... A hajsza kibontakozásánál sokszor olvastam , hogy az "izmai vagy idegei a tűrőképesség határát súrolta" vagy valami ilyesmit. Szerintem a magyar nyelvben ezt talán jobban, kifejezőbben, fokozhatóbb módon le lehetett volna írni, de ez a laikus véleményem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése