John Fowles: A lepkegyűjtő

Érdekes tanulmány egy dolog két oldalról való megközelítése.

Bizonyára bennem van a hiba, de Fredericket nem tudtam gyűlölni. Egy nagyon egyszerű embernek tartom, aki a körülményei, a környezete miatt lett olyan nagyon szürke, olyan unalmas. Ugyanakkor a tett elkövetése után nagyon igyekezett, hogy az általa imádott, vagy idealizált  személynek megfeleljen minden szempontból, mindent megtett, hogy "felérjen" az istenített ideálhoz..
Miranda kifejezetten unszimpatikus volt a maga sznobizmusával, a "kivagyiságával". Számomra irritáló volt, ahogy mindenki felett állónak, mindenkinél többnek, jobbnak gondolta magát és ugyan a történet során ez kissé csökkent, de megmaradt végig benne.
Miranda története lassú volt, szinte unalmas. 

Lauren Oliver: Delírium

Megint egy disztópiás könyv, amit azért olvastam el, hogy eldöntsem, a gyerek kezébe adjam-e. Nos, nem fogom a kezébe adni.
Jó volt, jó volt, de...  Sok "de" kerülhet ide.
Az ötlet nagyon jó volt, ezt mindenképpen értékelnem kell, hiszen mindannyian tudjuk, a szerelem és a háború nem áll messze egymástól.
Lehet, hogy a szerelem (szeretet, önzés, ...) kiírtásával kevesebb bánat és háborúskodás lenne a világban.
Mégis a megvalósítás nem tetszett... Olvasmányos volt, de a karakterek elnagyoltak voltak, nem adtak semmit, sem érzéseket, sem gondolatokat, semmi építőt. Mintha nem lenne önálló gondolatuk, csak úgy voltak.
Arról nem is beszélve, hogy a Csúfok,Szépek, Különlegesek trilógia már bevezetett minket egy nagyon hasonló történetbe, a Suzanne Collins trilógiáról nem is beszélve.Olvasás közben többször eszembe jutott a Capitolium, mely irányítása alatt akarja tartani az embereket.
Néhol Orwell is eszembe jutott, és éppen ezért nem tetszett ez a könyv.
Ha egy történet olvasása közben más történetek jutnak az szembe, akkor az nem köt le, vagy csak koppintásnak érzem.
Vélhetőleg olyan ez a könyv a korábbi két trilógia után, mint E.L.James 50 árnyalatos könyvei után az Sylvia Day könyveket olvasni.
Mert ha szeretünk pl. a fasírtot, akkor azt eredeti formájában szeretjük, nem a zöldséges vagy szójás változatát. Mert lehet hogy az is jó, de nem az igazi.... 

Fülszöveg:

„Kilencvenöt nap, és védett leszek. Nem tudom, fájni fog-e a kúra. Túl akarok lenni rajta. Nehéz türelmesnek maradnom. Nehéz nem félni, amíg nem vagyok biztonságban, habár a delírium eddig még elkerült. Mégis aggódom. Állítólag a régi időkben az emberek megőrültek a szerelemtől. Ez a legelvetemültebb gyilkos a világon: akkor is végez az áldozattal, ha megérinti, és akkor is, ha nem.”
LAUREN OLIVER már első, remekbe szabott regényével lenyűgözte az olvasókat. A Mielőtt elmegyek a Publishers Weekly elragadtatott kritikájában „nyers, érzelmes, helyenként gyönyörű” könyvként szerepelt, amelynek vége „merész, ugyanakkor szívfacsaró”. Az írónő rég várt második regényével, amely egy disztópikus trilógia első kötete, ismét kivételes tehetségéről és sokoldalúságáról tesz tanúbizonyságot.

Sebastian Fitzek: Ámokjáték

Megint egy Fitzek könyv, ami ha nem vagyok naprakész a bejegyzéseimmel, akkor vissza kell tekintenem, mi is volt ez?
De rájöttem a hibára... a címválasztása nem jó. Szerintem.

A történet nagyon jó volt, pszicho-thillernek mondanám, de annál sokkal több. A karakterábrázolása ragyogó, így tulajdonképpen azonosulni tudtam a túsztárgyaló depressziójával. A túszejtő karaktere még tartogatott számomra felfednivalót, és találtam még benne olyan szereplőt, akit jobban megismertem volna.(pl. Leoni lánya)   Ugyanakkor a "politikai krimi" oldala is aránylag érdekes volt, pedig az ilyen jellegű könyveket messzire kerülöm.
Fordulatos történet volt, én (másokkal ellentétben) nem tudtam ki a tégla. Persze voltak kiszámítható dolgok benne, de amíg olvastam, nagyon lekötött.

Fülszöveg:
Ez a nap lesz az utolsó. A neves kriminálpszichológus, Ira Samin gondosan előkészített öngyilkosságot tervez. Idősebbik lányának halála túl nagy súllyal nehezedik a lelkiismeretére. Ám ekkor segítségül hívják az egyik rádióadóba, ahol brutális túszdráma folyik. Egy pszichopata hátborzongató játékba kezdett: élő adásban, véletlenszerűen hívogat fel embereket. Ha a vonal túlsó végén a megfelelő jelszó hangzik fel, elenged egy túszt. De ha nem, a túsz meghal. A férfi azzal fenyegetőzik, hogy addig folytatja a játékot, amíg a menyasszonya meg nem jelenik nála a stúdióban. Csakhogy a lány már hónapok óta halott. Ira kilátástalan túsztárgyalásba kezd, melynek több millió ember válik fültanújává…

Stephen King: 11/22/63

Ez igen! És meg kell mondjam, a KIRÁLY visszatért. (Ismét)
Aki nem szereti Kinget (bár még nem olvasott tőle semmit), azoknak üzenem: ezt tessék megkóstolni. :)

Karácsonyra kaptam, és a gyerekeim "használati utasítása" szerint lassan olvastam. Vagy legalábbis megpróbáltam - és nehéz volt letenni.
 
Ez egy igazi elméletgyártó és szálbogozó fikció.
Ragyogóan feszegeti a "mi lett volna, ha..." kérdéseket, ötvözi a Kennedy kapcsán ismertté vált összeesküvés elméletekkel a valós tényeket.
Némi lamúrral fűszerezte, de sokkal emberibb, sokkal szociálisabb a többi regényénél.
Kicsit féltem, hogy a végét elszúrja, (ahogy néha elszúrja), de ez nagyon ott van végig, az első betűtől az utolsóig.

A "megmentett" jövő kicsit összevissza vagy zűrzavaros volt nekem, de lehet hogy ez volt a célja.
Azt sejthetjük, hogy Kennedy-t nem lehet megmenteni és talán éppen ezzel hajszol egyre jobban a regény folyamán, mert mi lenne, ha...

És tényleg.. mi mindenre mire lennék képes, ha....? Lenne bennem bátorság? Megtenném? De mi lesz a pilllangóhatással ? ... 

Lehet hogy 1972-ben írta (kezdte el), de valószínűleg jót tett azzal a történetnek, hogy a fiókban pihentette.
Jól sikerült, és ez lehet hogy részben tényleg a Kennedy imádó feleségének és/vagy Joe fiának köszönheti.
De meg kell mondani: King utolérhetetlen és utánozhatatlan. És persze azt is, hogy "öreg ember nem vén ember"...:)


Persze, hogy egy ilyen könyv után az ember kutakodni kezd... 

Fülszöveg:
Jake Epping kisvárosi angoltanár, jóképű, művelt, harmincas fiatalember. Tüdőrákban haldokló öreg barátja, Al egy napon hajmeresztő titkot oszt meg vele: tudja a módját, hogyan lehet visszamenni a múltba, és némi leleményességgel megváltoztatni a jövőt. Megkéri Jake-et, mivel maga már nem képes rá, hogy előzze meg azt az eseményt, amelytől ő Amerika és a világ romlását datálja: akadályozza meg Lee Harvey Oswaldot Kennedy meggyilkolásában. A múltban tett kirándulásnak van azonban egy hátulütője: amennyiben az időutas hazatér, de aztán újra ellátogat a múltba, „reset” következik be: az eredeti körülmények állnak helyre, a beavatkozás érvényét veszti.
Jake, aki a múltban a George Amberson nevet veszi fel, főpróbát akar tartani. Középiskolája nyomorék öreg pedellusának családját 1958-ban az apa kiirtotta, Jake-George tehát azért megy vissza 2011-ből 1958-ba, a családirtás előtti hetekbe, hogy megmentse a családot. Ekkor veszi kezdetét a rengeteg bonyodalom, amely az új életével jár: szenvedélyes viszony, nagy, komoly szerelem, beteg lelkű, bosszúszomjas férj felbukkanása, gyilkosságok. Jake-George nem tudja eldönteni, áldja-e vagy átkozza Alt, amiért erre a küldetésre rávette, azt azonban az idő előre haladtával egyre biztosabban tudja, hogy a múltban vagy a jövőben szeretne-e élni.
Stephen King most is elemében van, fantáziája korlátlan, szereplői és miliői hitelesek, legújabb regénye pedig letehetetlen.

Yann Martel: Pi élete

Terveztem az olvasását, de igazából a film megjelenése adta az utolsó löketet. Mert el kell olvasnom, mielőtt megnézem.

Nekem nagyon nehezen indult. Nem szerettem a vallási blablát, és csak a végére derült ki , hogy a történet szempontjából miképp fontos.
(mondjuk annyira nem, amennyire hosszú volt az a rész)
De a történet megfogott. Nagyon olvasmányosan írta le Martel a "robinsonos" érzéseket, az egymásra utaltságot, a magányt, az unalmat, ...és még sorolhatnám. Pedig biztosan nehéz a "semmittevésről" írni, de ő megtette.És profi módon fűzte a történetet, hogy ne lehessen letenni.

A vége ütős.
De nagyon jó, hogy magamra hagyott azzal a kérdéssel, hogy melyiket hiszem el. Pontosabban tudom mit hiszek, vagy hogy mi a valóság, de a szörnyű való helyett adott egy elviselhetőt. Ahogy Pí-nek is, úgy nekünk is élhetőbb az élet az egyik történettel, holott mindenki tudja, mi az igaz .

Fülszöveg:
Pi Patel különös fiú. Egyesek szerint (közéjük tartoznak a szülei is) bogaras. Tizenhat évesen elhatározza, hogy nemcsak hindu akar lenni (születésénél fogva az), hanem keresztény és moszlim is. És keresztül is viszi az akaratát: nemcsak hogy megkeresztelkedik, de beszerez egy imaszőnyeget is. Hősünknek már a neve is furcsa: keresztnevét – Piscine Molitor – egy párizsi uszodáról kapta. Iskolatársai persze Pisisnek csúfolják, mire ő lerövidíti a nevét, és a gyengébbek kedvéért felírja a táblára: π=3,14.
Az is furcsa, hogy egy állatkertben lakik Pondicherry városában, amelynek apja a tulajdonosa és vezetője. És éppen itt kezdődnek a bajok: az állatkert nem jövedelmező – a család úgy dönt, hogy eladja az állományt, s átköltöznek Kanadába. Az Észak-Amerikába szánt példányok egy része velük utazik a Cimcum nevű teherhajón. A hajó egy éjszaka valahol a Csendes-óceán kellős közepén elsüllyed. Az egyetlen túlélő Pi Patel – valamint egy mentőcsónak-rakományra való állat: egy zebra, egy orangután, egy hiéna – és egy bengáli tigris!
Kezdetét veszi a jámbor, vallásos és vegetáriánus Pi több mint kétszáz napos hányódása a végtelen vizeken. Vajon mennyi és miféle leleményességre van szükség ahhoz, hogy egy kamasz gyerek meg egy két és fél mázsás tigris kialakítson valamiféle békés egymás mellett élést? S ha ez sikerül is, honnan és hogyan szereznek ételt-italt ilyen hosszú időn át? Egyáltalán: mivel telhet ilyen hosszú idő a végtelen, de korántsem kihalt tengeren? Milyen kalandok, milyen élmények várnak rájuk? Meg lehet-e úszni ép ésszel az ilyesmit?
A Spanyolországban született, Kanadában élő Yann Martel egy csapásra világhírű lett ezzel a lebilincselően izgalmas és fájdalmasan szép könyvvel, amellyel elnyerte a Booker-díjat is.