Jodi Picoult: Sorsfordítók

Picoult-tól különös volt, hogy nem tördelte szét a szereplők szemszögéből a történetet. Különös volt, hogy nem a megszokott módon "elemezte" a szereplők tetteit, érzelmeit.
Megszokott, hogy a cselekedet miért-je és hogyan-ja helyett az érzelmek, a kiváltó okok kaptak szerepet.
Megszokott, hogy jó a nyelvezet, remek a karakterábrázolás.
Megszokott a kiszámíthatóság.

A magam részéről szeretném az egész történetet fikciónak tekinteni, mert nem tartom normálisnak ezt a fajta viselkedést.
Sem a szülők "vaksága", sem a srác, Chris aktív közreműködése a .. végkifejletben...

Fülszöveg:

Egy volt a végzetük, más lett a sorsuk

Tizennyolc éven át egymás mellett laktak. Mindent tudtak egymás viselt dolgairól. A Hart és a Gold család élete elválaszthatatlanul összefonódott. A gyermekeik is együtt nőttek fel, nem csoda, ha Chris és Emily barátsága a középiskola évei alatt szerelemmé érett. Valódi lélektársak voltak de egy nap szörnyű hír érkezik a helyi kórházból. Emily öngyilkos lett. A halálos lövés Chris édesapjának fegyveréből származik. A fegyverben maradt még egy golyó, ezt Chris elmondása alapján neki szánták. Ugyanis a két kamasz titkos egyezséget kötött. A különös tragédia széttépi a két család közti szoros köteléket. Chris az egyetlen, aki tudja a titkot az egyezségről, de vajon az igazság megmentheti-e a barátságot, és van-e feloldozás? Megrendítő és elgondolkodtató regény a családi kötelékekről, és a legnagyobb áldozatról, amit a szerelemért hozhatunk. 

Jodi Picoult: Egyszerű igazság

Picoult olyan nekem, hogy ha kezembe kerül elolvasom.

Nem olvasok fülszöveget, csak a könyvet.
Épp ezért meglepett, hogy a téma nagyon érdekel, hiszen nemrégiben a TLC-n láttam amish fiatalokról egy sorozatot ami felkeltette az érdeklődésemet, így meglepett a "találkozás".

Érdekes volt a téma, ahogy ezt megszokhattuk, de ezt a regényt egyáltalán nem élveztem. Olyan érzésem volt, hogy Picoult kiírta magát. Nem élveztem, inkább kötelességszerűen elolvastam, nem éltem "benne", ahogy az máskor megtörténik.
Jó a cím,  jó volt a környezet, jó volt a leírás (a tv műsort tükrözte), érdekfeszítő a téma, és mégsem szerettem meg, mert unalmasak, elcsépeltek a karakterek, a többi könyvből ismertek a fordulatok, kiforratlan, izzadságszagú az egész.

Nem szerettem meg a főhőst, főhősöket. Legkedvesebb szereplőm Adam, a gyerek apja volt. Nála találtam felfedezni érzelmeket.
Márpedig amish-ok ide, egyszerű emberek oda, érzelmeik nekik is bőven vannak.


Sajnálom, de nem állok be az üres dicsőséget zengők közé!    

Fülszöveg:

Egy békés Pennsylvania állambeli amis kisvárosban halott csecsemőre bukkannak egy elhagyatott istállóban. A rendőrségi nyomozás során egyéb szörnyű titkokra is fény derül, és a közösség élete pillanatok alatt pokollá változik. A bizonyítékok a tizennyolc éves és hajadon Katie Fisher ellen szólnak, aki látszólag titokban szülte meg gyermekét, majd megölte az ártatlant. A nagyvárosi életből kiábrándult Ellie Hathaway ügyvéd elvállalja Katie védelmét, megpróbál utat találni az idegen kisváros lakóinak szívéhez, miközben nem is sejti, hogy olyan területre téved, ahol semmi sem az, aminek látszik, ahol nem csak egy igazság létezik, és ahol a bűnhődés és a feloldozás nem az ítélőszék kezében van. Ellie egyre jobban belegabalyodik a szövevényes ügy hálójába, miközben saját félelmeivel is szembe kell néznie, mikor egy férfi tűnik fel a múltból, rég eltemetett érzéseket, vágyat és szenvedést hozva magával…
Az Egyszerű igazság torokszorító lélektani dráma és rejtélyekben gazdag krimi egyben, Picoult eddigi legjobbja.

Jodi Picoult: Gyere haza

Rémesen gyenge volt... Ha ez lett volna az első Picoult könyvem, soha nem venném a többit a kezembe. :(

A könyv feléig az unalom társult az undorral. Ez nem a legjobb szó, de majd pótolom jobbal.(érdektelenség?)  Nincs bajom a melegekkel, de ahogy nem olvasom el a Szürke ötven árnyalatát sem, ezt sem kértem. Úgy gondolom, hogy a szex két ember magánélete és ha nem elrettenésnek szánják, akkor maradjon meg nekik a hálószobában. Emiatt volt a rossz érzésem ha éppen nem untam.
Valahol a könyv felénél előveszi az etikai kérdést, de szokatlan módon nem mélyed bele, nem elemzi, nem mutatja meg a többféle nézőpontot.
A Picoult könyvekben megkedvelem (megértem) a szereplőket, akár mindkét oldalon. Itt nem kedveltem egyik szereplőt sem. Na jó, talán Zoé anyját. Mert egy olyan szülő, aki a végsőkig kitart a gyereke mellett.

A vége elcsépelt, kiszámítható, azaz unalmas.
Ettől még nem adom fel, a következő Picoult könyvet is el fogom olvasni, és remélem kilábal az írói válságból,
mert ez a könyv izzadságszagú volt.

"...az a baj, hogy ha egyszer kiöntjük a szívünket valakinek, az a valaki elveszíti a névtelenségét."

"..ha szeretsz valakit, nem látod azokat a részeit, amelyek nem tetszenek."

"Hinned kell benne, hogy képes vagy valamire, és oda is fogsz megérkezni."

Fülszöveg:
Zoe Baxter sikeres és elismert zeneterapeuta, hangszereivel és énekével számtalan beteg embernek segít a gyógyulásban. Számára mégiscsak egy dolog igazán fontos: az hogy számtalan sikertelen próbálkozás után végre anya lehessen. Amikor újra bekövetkezik a tragédia, férje helyett újonnan megismert barátnője, Vanessa lesz az, aki kiáll mellette, kapcsolatuk pedig őszinte szerelemmé alakul. Szembe kell nézniük azonban a kirekesztettséggel és azzal, hogy milyen mérhetetlen akadályokat kell leküzdeniük ahhoz, hogy a társadalom családként tekintsen rájuk. A szerző hetedik magyarul megjelenő regényében ismét szívhez szólóan ábrázolja e különös szerelem rezdüléseit és a legőrjítőbb fájdalmat, amit egy anya átélhet: ha le kell mondania gyermekéről.

Jodie Picoult: Házirend

Felbosszantott...
Kedvelem a Picoult könyveket, mert érdekes etikai problémát feszeget minden szereplő szemszögéből.
Bosszantott a korábban megszokott több szereplő szemszöge, az, hogy miért nem kérdezték meg Jacob-ot arról, mi történt. Hisz tudjuk, hogy igazat mond, tudjuk hogy akkor is s szülője maradok, ha bármilyen bűncselekmény van mögötte...
Miért nem kérdezte meg senki???
De ami leginkább bosszantott, hogy megint egy anya, aki csak az egyik gyerekére figyel.
A 100-ik oldal körül kitalálható a "bűneset", de ez a történet szempontjából másodlagos, csak "segédvonal".
Picoult megismertet minket az Asperger-szindrómával. Vannak, akik azt mondják nem ilyen egy Aspergeres, de nem ez a fontos. Emberközelivé tette a betegséget, a család küzdelmét, és talán holnap mi is jobban elfogadjuk, ha ilyen emberrel (gyerekkel) találkozunk. Talán nem kapjuk félre a tekintetünket, talán nem sóhajtunk, ha számunkra kevésbé érdekes témáról órákig tud beszélni.
Nekem erről szólt a könyv.

Ugyanakkor kicsit unalmassá (nekem inkább bosszantóvá) válik, hogy a "másik gyerek" minden könyvében erősen hátrányos helyzetű a családban elfoglalt helyét tekintve. Tudom, hogy nem szerethetjük minden gyerekünket egyformán,de mindegyikben meg kell látni és becsülni azt ami jó.
Egyszer egy drogprevenciós előadáson egy anya mesélt arról, hogyan lett drogos a lánya. A fia beteg volt ( lehet hogy "csak" asztmás), de a fia lett a főszereplő gyerek, és mellette "elment" a problémamentes lánya mellett. A lány jól tanult, nem kívánt különösebb odafigyelést és pont emiatt az anya csak későn vette észre, hogy komoly baj van.  ( az előadáskor a lány már két éve tiszta volt, leszokott a heroinról, remélem azóta is minden rendben a családdal )

Nos, azt hiszem, ezt kellene meglátnunk a Picoult könyvekben.
Utolsó vérünkig kiállunk a problémás gyerekünkért, de nem szabad megfeledkeznünk a család többi tagjáról, vigyáznunk kell a házastársunkra is, a többi gyerekünkre is !

Fülszöveg:
Jacob Hunt nem átlagos tinédzser: Asperger-szindrómája van. Képtelen értelmezni a szociális jelzéseket, sehogy sem találja a helyét kortársai között, és még attól is retteg, ha egy másik ember szemébe kell néznie. A fiút semmi sem érdekli jobban, mint a bűntények felderítése. Mindent tud a helyszínelésről, és nemegyszer valódi bűntények helyszínén is feltűnik, frászt hozva ezzel a vermonti kisváros rendőreire.

Amikor Jacob segítője, egy fiatal gyógypedagógus lány brutális gyilkosság áldozatává válik, fordul a kocka, és most a rendőrség jár Jacob nyomában. A fiú érzelemmentessége, üres tekintete és szokatlan reakciói pedig szinte felérnek egy beismerő vallomással…
Hogyan küzd meg Jacob és családja a betegséget övező félreértésekkel és előítéletekkel? Hogyan tud segítő kezet nyújtani egy anya, aki maga sem találja az utat a fiához, és egy kamaszodó öcs, aki sohasem élhetett normális életet beteg testvére miatt?
Jodi Picoult kíméletlenül őszinte regényéből megtudjuk, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük azoknak a családoknak, akik autista gyermekeket nevelnek – és közben éles kritikát kapunk az amerikai igazságszolgáltatási rendszerről és a szenzációhajhász, megbélyegző kisvárosi társadalomról is.
A Házirend azonban krimiként is megállja a helyét, hiszen az első oldaltól az utolsóig végig kísérti az olvasót a kérdés: bűnös-e Jacob Hunt?

Idézetek:

"A szülő szavunk nem főnév, de még nem is igenév, hanem ige, mivel folyamatos cselekvést, történést, létezést fejez ki. Másrészt pedig, hogy minden szülő kezdő szülő, ráadásul évtizedek múltán is az marad"

"Amikor meghal valaki, az embernek olyan érzése támad, mintha kiesett volna egy foga. Rágni, enni attól még tud, hiszen a többi foga megmaradt, a nyelve mégis örökké odatéved az újonnan keletkezett kis lyukba, ahol még mindig tompán fájnak az idegek."

 "Az igazi anyák folyvást azon aggódnak, mi lesz ha a többi anya végül mégis megtalálja a varázsgyűrűt és csak nekik kell életük végéig eredményelenül keresgélniük. Egyet se féljetek igazi anyák! Hiszen már az aggodalmatok elárulja, hogy jól végzitek a dolgotokat."

"Nem hiszek az önsajnálatban, Csak azoknak való, akik nem tudnak mit kezdeni az idejükkel. A csodáról nem érdemes álmodozni, a csodát tenni kell."

Jodie Picoult : Törékeny

Nehéz írnom erről a könyvről. Nem azért mert annyira felkavar, hanem azért mert felbosszant és felkavar.
Kicsit Doris Lessing: Az ötödik gyerek-e jutott eszembe róla
Inkább bosszantott a történet (illetve az anya), mint szórakoztatott vagy elgondolkodtatott.

Jöjjön a fülszöveg : 
" Egy törékeny kislány, egy összetört anyai szív


Egy házaspár mindennél jobban szeretne kisbabát. Nagy nehézségek után végre meg is születik Willow, aki sajnos súlyos csonttörékenységgel jön a világra. Hat éves koráig hetvenöt csontja törik el, még egy tüsszentés is életveszélybe sodorhatja. A család békéjét óhatatlanul is felborítja az állandó riadókészültség: az édesanya előző házasságából származó lánya egyre veszélyesebb módon igyekszik felhívni magára a figyelmet, a korábban boldog életet élő pár összekap minden apróságon, és az anya által elindított kártérítési per alperese pedig éppen egyetlen és legjobb barátnője.
A világhírű amerikai bestsellerszerző új regénye megmutatja, milyen könnyen elszakad a szeretetből és öncsalásból, kegyes hazugságokból és elhallgatásokból szőtt háló, és a zuhanás után rájövünk, milyen törékeny az életünk."


Tehát ismét egy Picoult-tól oly jól ismert morális kérdés .
Beteg gyerek, melynek nevelése, gondozása, ápolása a szülőktől erőn feletti teljesítményt kíván.
Mit lehet és mit kell tenni? Meddig vagyunk képesek elmenni? Képesek vagyunk-e mindenen és mindenkin átgázolni a (ha még oly magasztos) cél eléréséhez? Mit nyerünk vagy veszíthetünk a harc végén ? 
Hogyan lehet valakit egyoldalúan elítélni (ügyvéd anyja), ha nem ismerünk minden körülményt?
Van egy visszatérő mondat a könyvben: 
"És bárki bármit mond, igenis hiányozhat olyasvalaki, akit soha nem ismertem."
Nos nem értek egyet vele. Szerintem CSAK az hiányozhat, amit (akit) ismerünk.

Ami végképp felbosszantott : az anya. Nem az hogy a barátságot felrúgja, nem az, hogy a családját szétcincálja, ( na jó egy kicsit ezek is!),  hanem az hogy a másik gyerekét elfelejtette, elveszítette ,vagy ha jobban tetszik - elengedte.
Tudom, mindig a problémással kell többet foglalkozni, de mint ebben a történetben is a kevesbé problémásból az elhanyagolással problémásabb gyerek lehet.
Szeretném hinni hogy ennél jobb szülő vagyok.

Egyszer egy drogprevenciós előadáson egy anya elmondta, a kisebb gyereke beteges volt, sokat kellett ide-oda vinni..  A nagyobbik jól tanult, önálló volt, nem igényelt különösebb odafigyelést....   Majd egyszer hívta a jegyző, hogy a nagyot lopáson kapták. Azért lopott, mert szép lassan drogos lett és kellett a pénz a drogra.
Sokmindent szenvedett el az az anya is, hogy a gyereke 2 éve tiszta. A kicsiről nem tudok.

Tudom, tisztában vagyok vele -  vagy csak sejtem- milyen nehéz dolga lehet egy beteg (vagy bármilyen problémás) gyerek szülőjének lenni.
Nem biztos hogy beválllatam volna egy beteg gyereket - igen, meg lehet vetni.
Ha most történne a gyerekeimmel valami, én is oroszlánként harcolnék, tűzön-vízen keresztülvinném az elgondolásaimat, de oda kell figyelni mindegyikre. Kicsit a Nővérem Hugá-ra hasonlít a történet ebből a szempontból, ahol CSAK a beteg gyerek a fontos, és mindenki ezt a célt szolgálja, ezért él.

Mert igen , harcolni kell, erősen, jóakarón, de szerintem van egy pont, ahol el kell engedni.
Mert van egy pont, ahol félre kell tennünk a saját önzésünket.... Mert lehet, hogy csak mi akarjuk annyira védeni, óvni, támogatni, segíteni,....

Nos ha Picoultnak az volt ezzel a történettel a célja, hogy figyeljünk jobban oda az összes csemeténkre, a családunkra, a barátainkra, akkor elérte a célját.
Ha az volt a célja, hogy megmutassa, a pénz nem boldogít és nem ad midenre megoldás, (gondolj a csekkre a hűtőn), akkor is elérte a célját .


Néhány jó mondat:

"A Facebook elvileg közösségi oldal, ám úgy látom, a legtöbb ismerősöm, magamat is beleértve, túl sok időt tölt a saját profilja szerkesztgetésével meg a mások üzenőfalának összefirkálásával ahelyett, hogy inkább személyesen találkoznának."


"Az örökbefogadás olyan, mint az a könyv, amiből kitépték az első fejezetet. Így is lehet élvezetes, de az ember óhatatlanul kíváncsi az elejére."

"Hát csak a szülés tehet anyává valakit? És vajon megszűnik anya lenni, aki örökbe adja a gyerekét?"

Elmaradtam...

Majdnem elfeledkeztem Jodi Picoult-ról.

Nagyon szeretem a könyveit. Az első könyv olvasása után tudtam, hogy ő az egyik kedvencem lesz.

Többen kérdeztek: te nem olvastad a nővérem hugát? Hát nem. És persze dacból nem is ezzel kezdtem.

Azt hittem valami romantikus tingli-tangli, ezért az első könyvem tőle az "Elrabolt az apám".

Nos Jodie elrabolt engem is. Ezután nem volt megállás, el kellett olvasnom a megszerezhető könyveit.

      

      

Minden könyvében felvet egy problémát (általában morális problémát) amit minden nézőpontból megvizsgál.

Hisz oly könnyen mondjuk ki : Nincs joga senkinek elrabolni egy gyereket. De vajon mi a "rablás"?

De honnan tudhatjuk mi vitt egy embert idáig? Kivülállóként hogyan dönthetjük el, hogy mi a jó, és mi nem az? VAjon érdekel-e valakit az elrabolt véleménye? És az elrabolt tudja-e hogy ő elrabolt?

Könnyen egyetértünk egy szülővel, aki mindent megtesz a gyermeke megmentéséért. De vajon tudjuk-e mi van a másik oldalon? Mit érez a gyerek? Akarja-e a segítséget? Meddig mehet el egy szülő? - s persze még egy csomó kérdés, de azzal elmesélném a történetet. 

A híradóban látjuk, lövöldözés volt egy amerikai iskolában. De vajon mi váltja ki, ha nem az őrület? Mi vezethet idáig? Mindannyian voltunk olyan helyzetben, hogy kinevettek a társaink.(ma közkedvelt a Lúzer kifejezés) Vagy mi nevettünk ki másokat? Vajon belegondoltunk valaha, hogy ez milyen hatással van a másik emberre? Mit érzeznék, tennék ha én vagyok az elszenvedő fél - akit bántanak, akár mentálisan, akár fizikailag? Mit éreznék,tennék ha én lennék az "elkövető" ? Mit éreznék,tennék, ha én vagyok a szülő? 

Ezekre a kérdésekre sosincs válasz. Mert a válasz mindig attól függ, hogy én melyik oldalon éltem meg a történést és mennyire ismerem a történés előzményeit, és a körülményeket.. 

Jodie Picoult megpróbál rámutatni arra, hogy meg kell ismernünk (esetleg értenünk) a lemez másik oldalát is.

Ui: A szívtől szívig kísértetiesen hasonlít King Halálsoronjához, ezért nem annyira tetszett.
Ui2: A borítók nem győztek meg.A kiolvasás után sem értem a borítóterveket, kettőnél egyáltalán nem találok kapcsolatot a könyv és a borító között.
De lehet hogy velem van a baj.