Niccoló Ammaniti: Én nem félek

Nehezen tudom eldönteni miről szólt ez a könyv....
Talán a kétségbeejtő szegénységben élő emberek erkölcsi elfajulásáról...
Talán a kitörés, a "valakivé válás" vágyáról... 
Talán a csalódásról, a bizalmatlanságról...
Talán a félelemről és a bátorságról...
Talán a gyermekkor végéről, amikor szembesülünk a világ ronda oldalával...
Talán erről mindről...

Rengeteg leíró rész volt benne, - nem csak tájleírás -, s mégis végtelenül élveztem, olvastatta magát.Nem volt egy másodpercig sem unalmas.
Olyan hangulatot áraszt minden sora, hogy szinte éreztem az olasz nap izzását, a tanyasi bűzt, a kétségbeesést, ...
A könyv háromnegyedétől tudtam mi lesz a történet vége, mégsem volt kétséges, hogy végigolvasom.
Nagyon élveztem, hogy Michele meséli el az egészet, ezzel igazán kiélezte a gyermeki álmok, ártatlanság és a kisebb-nagyobb gonoszság, a felnőttlét árnyoldalait..
A vége "ködös" volt, és mégis teljesen világos. Nem zárta le és mégis.
Azt hiszem beszerzem a többi Ammaniti könyvet, mert ez az ember nyomot hagyott az életemben.
Nagyon sajnálom, hogy ilyen "unalmas" a borítója. Egy ütős borítóval valószínűleg többen olvasnák.
Mert talán több embernek kellene ezt a könyvet olvasnia.
Talán kötelezővé is kellene tenni a középiskolákban.

Fülszöveg:
Az alig negyvenes, rendkívül népszerű olasz író, a legrangosabb olasz irodalmi díj, a Premio Strega tavalyi nyertese, akinek könyvei már negyvenöt országban olvashatók, eddigi legnagyobb sikerét ezzel a regénnyel aratta.
A történet egy közelebbről meg nem határozott aprócska dél-olaszországi faluban és környékén játszódik 1978 kegyetlenül forró nyarán. Egy napon az egyik gyerek, Michele iszonytató felfedezést tesz egy határszéli elhagyatott, omladozó ház pinceüregében. Annyira megrémül attól, amit – jobban mondva akit – talál, hogy el sem meri mondani a társainak. Az apjával szeretne róla beszámolni, de az sosem ér rá: kamionos, sokat van úton, mindig fáradtan tér haza.
Michele titokban vissza-visszatér az üregbe. Rémületén felülkerekedik a segíteni akarás. Egyre bátrabb, egyre találékonyabb, egyre céltudatosabb.
De közben otthon is furcsa dolgok történnek. És szörnyű történet dereng fel Michele előtt, melyhez éppenséggel a saját családjának is köze van.
Sikerül-e megbirkóznia ennyi titokkal, és sikerül-e közben kimenekítenie a pinceüreg szenvedő foglyát a halálos veszedelemből?
A félelem arcait a gyerekek világában Mark Twain-ien otthonos Ammaniti úgy mutatja meg, olyan észrevétlenül és érzékenyen, hogy az a felnőtt embert is mellbe veri.
Az izgalmas regényből készült filmet néhány évvel ezelőtt a magyar mozik is sikerrel játszották.

Horace McCoy: A lovakat lelövik, ugye?

Hát nem is tudom... Szerintem túlmisztifikált a történet körüli óda...
Jó volt... és ennyi.
Érdekes a sztori, hogy mi mindent megtesznek az emberek, hogy egyik napról a másikra kihúzzák valahogy, vagy hogy ismertekké váljanak.
Érdekes az is, hogy milyen hatással van másokra egy, a végletekig pesszimista ember, mai szóval energia vámpír.
De nekem ennyi...
 
Fülszöveg:

„Rollo belefújt a sípjába, a közönség izgatottan felugrált. A maratoni táncversenyek közönségét nem kell fokozatosan felkészíteni. Ha történik valami, azonnal a tetőfokára hág az izgalom. Ebben a tekintetben a táncverseny éppen olyan, mint egy bikaviadal.”
1935-ben vagyunk, az Egyesült Államokban, egy tengerparti nyaralóhelyen. Egy több hétig tartó kegyetlen, gladiátori küzdelem résztvevője a kisregény két fiatal főhőse: Robert Syverten és Gloria Beatty.
A regény időtállásának, modernségének bizonyítéka, hogy 1970-ben film készült belőle, mely nemcsak a harmincas évek válsághangulatát idézi, hanem a mai Amerikáét is.

Kertész Imre: Sorstalanság

Kötelező olvasmány a lányomnak.

Mivel szeretem ismerni azokat a műveket, amikkel a "gyerek" találkozik, korábban talán azért, hogy számon tudjam kérni, ma már inkább a mű fölötti értelmes vita, a felébredő gondolatok, érvek-ellenérvek miatt olvasom a kötelezőiket .

A holokauszt mindig nehéz téma.
Mit és mennyit lehet és kell?
Ez a könyv egy 15 éves szemével mutatja meg a történelmünk e borzalmas szeletét. Épp ezért kevésbé léleksanyargató, mint pl. a Nyiszli féle Mengele boncolóorvosa , vagy Merle Mesterségem a halál-ja, de természetesen nem könnyed. Inkább csak naiv.
A főszereplő szemével látni, gyermeki ártatlanságával vagy tudatlanságával átélni a borzalmakat, valóban alkalmassá teszi a történetet arra, hogy a fiataljaink számára "fogyasztható" legyen .
Örülök, hogy a Madárka után olvastam, mert bizony a Madárkában rejlő kérdés- ki az őrült?- rávezet, hogy a gyermeki naivitással könnyebben elviselhető a "lépés egyről a kettőre", mint ha bizton tudjuk, milyen borzalom vár ránk, esetleg nekünk kellene dönteni.
Köves Gyuri így mondja...
"Mire egy fokozaton túl vagyunk, magunk mögött tudjuk, máris jön a következő. Mire aztán mindent megtudunk, már meg is értettünk mindent. S mialatt mindent megért, ezenközben nem marad tétlen az ember: máris végzi az új dolgát, él, cselekszik, mozog, teljesíti minden újabb fok minden újabb követelményét."

"...ahol én is álltam, ilyenképpen tíz-húsz percet kell tehát adnunk várakozásra, míg addig a pontig érünk, ahol eldől: rögtön gáz-e, vagy egyelőre további esély? Ezenközben mármost a sor egyre mozog, egyre halad, s mindenki lép egy fokot, apróbbat, nagyobbat, a működési sebesség kívánalma szerint."

Olykor bosszantó Kertész mondatszerkesztése, még akkor is, ha egy 15 éves kamasz gondolatait, érzéseit tükrözi. Túl hosszúak a mondatok, sok jelzőt vagy szinonimát sorakoztat fel és (szerintem) rosszul vannak tagolva a gondolatok/mondatok.

Pl:

"Mindenesetre egy idő múlva, ha apránként, ha tartózkodva, ha óvatosan is, de be kellett látnom, elfogadnom a tények bizonyságát, azt, hogy – amint látszik – ez is lehetséges, ez is elhihető, s hogy épp csupán szokatlanabb, no meg kellemesebb, persze, hanem hát azért mivel sem furcsább lényegében, ha meggondoltam, bármi egyéb furcsaságnál, ami – végeredményképp is koncentrációs táborban – mind-mind lehetséges és elhihető, így is, meg fordítva is, igen természetesen. "

Vagy:

"Aztán odaülnek a hátulsó, nagyobbik asztalhoz, elfogyasztják vacsorájukat, elbeszélgetnek, melybe a szoba némelyik lengyel betege is belé-beléelegyedik egy-egy halk szóval, megjegyzéssel olykor, vagy eltréfálóznak, könyöküket az asztalnak vetve, tenyerüket összekapcsolva kipróbálják erejüket, melynek során, az egész szoba nagy örömére – a magaméra is, természetesen – általában Pjetykának sikerül leszorítani Zbiseknek a, pedig látszatra erősebb karját: egyszóval, megértettem, ők ketten itt előnyt, hátrányt, örömet, gondot, minden ügy-bajt, de szemlátomást még vagyont s fejadagot is megosztanak egymással – vagyis hát barátok, amint ezt mondani szokás.

Sok véleményt olvastam erről a könyvről... Vegyeset.

Azt hiszem... a fiatalok, ha ráhangolódnak a történetre, megéreznek valamit belőle.

Ugyanakkor nekünk, felnőtteknek évek (évtizedek) óta szinte a "csapból is a holokauszt folyik" - (sajnálom a nem túl találó kifejezést) , ezért a történet nem elég nyomasztó, és emiatt könnyebb rossznak ítélni, mint elgondolkodni rajta.

Biztos,hogy ez a könyv arról szól, ami betűkkel/szavakkal le van írva?    Korántsem. Sokkal több van benne: véletlenek, elfogadás, túlélés.

Gyuri rácsodálkozik a véletlenre, mikor a tábor felé indulhat. Elfogadja a sorsát, bármit is oszt az ki neki.

Ugyan egy időre elhagyja magát, de egy társ kirántja az apátiából és a túlélés kap szerepet.

Mindenek felett áll a testi szükséglete - ez ugye érthető-, még akkor is, ha nehezményezi az unalmat. 

Lelki fejlődésre nem nagyon kell számítani a történet során, de ha picit mélyebben  nézzük...

Elvált szülők gyereke, aki már a válás miatt is "más", de mivel a zsidókhoz nem igazán tartozik, a magyarok közt zsidó, így már eleve rossz "alappal" indul az életnek. A történet során egy biztos pontja van, a tábori élet. Az étkezésekből tudja , milyen napszak van.

Hasonlóan NO történetéhez, nincs igazi helye sehol. Ezért csak a túlélésre játszik.  

Fülszöveg:

Az alapnak tekintett első regénye, a Sorstalanság a fiatal Kövesről szól, akit elfognak, és koncentrációs táborba visznek, de ő alkalmazkodik, és túléli a borzalmakat. A könyv azt az elidegenítő fogást használja, hogy a táborok valóságát teljesen természetesnek veszi, akár a hétköznapokat, amelyekben bár a feltételek mostohák, a boldog pillanatok mégsem hiányoznak. Köves egy kamasz szemével látja az eseményeket, anélkül, hogy természetellenesnek vagy felháborítónak találná őket - nem ismeri az utókor tényeit. Talán éppen az adja a leírás sokkoló hitelességét, hogy hiányzik belőle az erkölcsi felháborodottságnak vagy metafizikai tiltakozásnak az az eleme, amelyet a téma kívánna. Az olvasó nem az erőszak kegyetlenségével szembesül. Mind a hóhérok, mind az áldozatok kényszerítő gyakorlati problémákkal voltak elfoglalva, nem a nagy kérdésekkel. Kertész üzenete az, hogy az élet alkalmazkodás.A fogolynak az a képessége, hogy megtalálja a helyét Auschwitzban, ugyanannak az elvnek a kifejeződése, amely a mindennapi életben és az emberi együttélésben nyilvánul meg.Ezzel a gondolkodásmóddal a szerző egy eszmei hagyományhoz kapcsolódik, melyben élet és szellem ellentétben áll egymással. A döntés indoklása a továbbiakban néhány fontos művét elemzi. (Temesi László)

Iain Banks: Darázsgyár

Mondhatnám, hogy se füle-se farka.

De el kell gondolkodni rajta, hisz biztosan nem véletlenül került be az 1001 könyv közé, melyet el kell olvasnod, mielőtt meghalsz. (1984)   Az 1001-es lista

Kettős érzelmeim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatosan.
Ahogyan megosztja az olvasókat világszerte.
A könyvön is két kritika szerepel:
A Time Out szerint "a kortárs brit irodalom egyik legkarakteresebb , legerőteljesebb és legmeghatározóbb személyisége", míg a The London Times szerint "egy rakás szemét" .
(Igaz, ez a kettő nem szöges ellentéte egymásnak)

Leginkább hosszan beszél a semmiről, mégis valahol lego-szerűen épül föl a történet kockáról kockára. Hosszú ideig nem tudtam eldönteni ki normális és ki nem az. - talán még most sem tudom biztosan.
Frank, a 16 éves lelkileg csökevényes fiú, aki felnőttként iszik, de gyerekként játszva tölti a mindennapjait?
Háborúzik kitalált ellenségekkel, s gyermeki módon mindent elnevez, mert akkor érzi magát biztonságban.
Vagy az apa, aki titkokat rejt a fia elől, aki nem beszél, nem nevel, nem figyel rá?
Esetleg az elmegyógyból szökött bátty, aki jó orvos lehetett volna, ha nem éri egy trauma?
Talán egyik sem normális. Vagy mindegyik az. Mert mi a normális ? Kinek mi ?
Sokan durvának, gyomorforgatónak tartják a képi ábrázolást. Szerintem semmi durva nem volt benne, még a gyilkosságok bemutatása, az ok-okozat és a kivitelezés módja is inkább "érdekes", mint durva.
A Darázsgyár - egy darázskínzó, "jóslásra alkalmas" szerkezet. 
A végén Banks bemutatja, hogy mindannyian egy ilyen "szerkezetben" vagyunk.
Így:
"Személyre szabott Gyárunkban botorkálva mindannyian azt hihetjük, hogy betévedtünk egy folyosóra, és hogy sorsunk egyszer s mindenkorra megpecsételődött.....de egyetlen szó, egyetlen pillantás, egyetlen apró tévedés, bármi elég lehet, hogy eltérítse, hogy teljesen megváltoztassa azt, ....

A végállomás mindannyiunk számára ugyanaz, de az oda vezető utazás - amely részben előre megszabott, részben mi választjuk - mindenkinek más és más, és menet közben is változik, ahogy élünk és növekedünk."


Szenzációs vagy beteges?
Nem tudom eldönteni.
Talán beteges, mégis mazochista módon tovább kell olvasni.


Fülszöveg:
„Két évvel azután, hogy megöltem Blyth-t, meggyilkoltam Pault, az öcsémet – de egészen más és jóval alapvetőbb okokból, mint amiért Blyth-t eltettem láb alól –, egy évvel később pedig kinyírtam az unokahúgomat, Esmereldát, többé-kevésbé egy hirtelen ötlettől vezérelve. Eddig ennyi. Három. Már évek óta nem öltem meg senkit, és nem is tervezem soha többé. Akkoriban éppen ilyen korszakomat éltem.”



Az apjával egy skót falucska mellett egyedül élő 16 éves Frank története bombaként robbant be a nyolcvanas évek brit irodalmi életébe. Egyes kritikusok kegyetlensége és naturális ábrázolásmódja miatt támadták A Darázsgyárat, mások az egekig magasztalták, és szerzőjében egy kivételes fantáziával, lenyűgöző stílusérzékkel megáldott új tehetséget láttak.


Iain Banks első regénye azóta is megosztja az olvasókat, de ennek ellenére a tekintélyes angol napilap, a The Independent szavazásán A Darázsgyárat a huszadik század 100 legjobb regénye közé választották.

És az elmaradhatatlan gondolatok:
"Életünk csupa jelkép. Minden, amit teszünk, része egy mintázatnak, amelybe nekünk is van némi beleszólásunk. Az erősek maguk csinálják a mintázatokat, és befolyással bírnak másokéra is, míg a gyengék útvonala előre ki van mérve. A gyengéké, a pecheseké és az ostobáké."

"Az embert könnyen felzaklatja, ha olyan jellemzést hallgat végig önmagáról, amelyet a legőszintébb és legnyomorultabb pillanataiban fogalmazott meg, mint ahogy az is kijózanító érzés, ha az ember meghallja, mire gondolt legreménytelibb és legelrugaszkodottabb pillanataiban."

Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

Szégyellem magam... Hallottam Oscar Wilde-ról, idézeteket is ismerek tőle, de ezidáig semmit nem tudtam róla és a műveiről.
A könyve is érdekes módon került a kezembe. A MOLYon olvastam róla, így eltettem a kisagyam bugyrába, majd egyszer...
Igenám, csak kitolásként kb.egy hónapja megláttam, hogy a tvben levetítik ezt a filmet. Hát a filmet felvettem, a könyvet kikölcsönöztem. :)
És most pótolhatom a hiányosságaimat.

Tele van ugyan "leírásokkal", de ezek nem a fárasztó "mikor történik már valami", hanem abban is van valami érdekes, valami történet. A nyelvezete eleinte szokatlan, rá kell hangolódni, majd pedig könnyen visszasodor a múlt századi Angliába, az urak közé, akik pl. a nyelvújítás gondolatával űzik el az unalmat, vagy akik "egyszerűnek" tartják a nőket.
A történet lassan indul, majd elragad, lebilincsel. Vannak mondatok, melyeket többször el kell olvasni, mert több van benne. Olyan "idézhető".   :)
A cselekményt tökéletesen visszaadja a fülszöveg, de a hangulatot, a vívódást, a nárcizmust, a befolyásolást, a bűnt nem  - ezt mindenkinek meg kell kóstolnia.

Fülszöveg:
Dorian gazdag és gyönyörű fiatalember, aki örökké szép és fiatal akar maradni, s ezért még a lelkét is eladná. Miután egy barátja megfesti portréját, a fiú csak azt kívánja, hogy bárcsak a képmása öregedne helyette. Ördögi kívánsága teljesül. Dorian átadja magát az élvezeteknek, a bűn útjára lép, míg egy napon szörnyű felfedezést tesz; a pincében elrejtett képmás életre kel…



Oscar Wilde egyetlen regénye az angol irodalom alapműve, korának botrányirodalma. Görbe tükörben mutatja be azt a társadalmat, amelyet elvakítanak a külsőségek, amely bármeddig képes lesüllyedni az élvezetek hajhászásáért, amelyben a felszínes szépség az élet értelme, amiért bűnt elkövetni művészet

Miután elolvastam a könyvet, kényetelen voltam az íróval kapcsolatos hiányosságaimat pótolni.
A Wikipédia szerint ez a műve 1890-ben , 36 éves korában jelent meg - nagy port kavarva. Ez hozta meg neki a hőn áhított ismertséget, melyhez hírhedtség is társult. Majd 1891-ben megismerkedett egy ifú íróval, s az ifúval való kétes barátsága, kapcsolata (ún.fajtalankodása) miatt börtönben ült 1895-97 között.
Mindez azért érdekes, mert ha igaza van Wiki-nek, akkor szinte megjósolta ebben a könyvében a jövőjét.
Az ismertséget, a vad élvezeteket,az ifjút, a mély barátságot, a befolyásolást, majd a bűnhődést.

A leírás szerint ez a mondat jellemzi az írót:
"...mert a világon csak egy rosszabb dolog van annál, ha beszélnek rólunk, az pedig az ha egyáltalán nem beszélnek rólunk."


Néhány érdekes mondat:


"Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, önmagát azonban elveszíti, és romlásba dönti?"

" Azok a szenvedélyek zsarnokoskodnak rajtunk legerősebben, melyeknek eredetét eltitkoljuk magunk előtt. Azok a leggyöngébb mozgató okaink, melyeknek természete öntudatossá vált bennünk. Gyakran megtörtént, hogy azt gondoltuk, másokkal kísérletezünk, pedig tulajdonképpen magunkkal kísérleteztünk."

" Az emberek szeretnek olyasmit adni, amire nekik maguknak van legnagyobb szükségük. Ezt nevezem én az igazi nagylelkűségnek."

" Az életünk sokkal rövidebb, semhogy vállunkra vegyük mások bűneinek terhét. Mindenki a maga életét éli, és maga fizet érte. Csak az a szomorú, hogy gyakran fizetünk egyetlen hibáért. Igen, mindig újra és újra kell fizetnünk érte. A Sors az emberek adósságait sohase törli ki végképp üzleti könyveiből."

"Manapság az emberek tudják mindennek az árát és semminek nem tudják az értékét."



Azt hiszem, jöhet a film..... :)

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!

Sok jót olvastam erről a könyvről, és a sok csalódás miatt ez félelemmel töltött el.
A borítója sem fogott meg, így nehezen vettem kézbe.
Most tettem le. És mindenkinek csak ajánlani tudom.

Mindenekelőtt : Harper Lee megérdemelte a Pulitzer-díjat.
Nem szívesen olvasok vagy nézek magasan díjazott műveket, de ez valóban megérdemelte.
Röviden nem lehet írni róla.
A 30-as évek Amerikája, ahol jellemző volt a fajgyülőlet, (épp a világválság után vagyunk) valamint a társadalmi - inkább szűkebb környezeti - elvárások és azoknak való megfelelés. Ebben a közegben két szálon fut a cselekmény. Két gyerek, akiknek a mindennapjaiba tekinthetünk bele,akiknek az egyedülálló apa mások szerint sokat enged meg, akik nyáron naphosszat színdarabokat kreálnak önmaguk szórakoztatásásra és a falu rémét akarják kifigyelni.
A másik szál az apa története. Köztiszteletben álló ügyvéd, akit megbíztak egy nőgyalázó "nigger"védelmével a bíróságon.

"a niggerbarát olyan kifejezés, amelynek éppúgy semmi értelme, mintha valakit taknyosnak neveznek. Nehéz ezt megmagyarázni, tudatlan, hitvány emberek olyanokra szokták ezt mondani, akik szerintük a négereket többre becsülik, mint őket. Gyakran használják ezt a kifejezést hozzánk hasonló emberekre, amikor közönséges, rosszindulatú szóval akarnak valakit megbélyegezni.
– De te nem vagy igazán niggerbarát, vagy igen?
– De feltétlenül az vagyok. Igyekszem minden tehetségemmel szeretni mindenkit… Néha rosszulesik, néha pedig, szívem, egyáltalán nem is sértés az, amit más ember annak szánt, és ezért nem is fáj."

A cselekmény lassan bontakozik ki, de az első negyede után felpörög.
Egy bírósági ügy kellős közepén két ártatlan gyermek szemével láthatjuk a pert és a kisváros reakcióját.
A gyererek feltétlen bizalommal vannak apjuk iránt, még megrontatlan lélekkel figyelik az eseményt és épp az (p)ártatlanságuk miatt nem értik mi miért történik így.

"Ha minden ember egyforma, miért nem tudnak kijönni egymással? Ha mind egyformák, miért néznek le másokat oly nagy buzgalommal? Scout, én azt hiszem, kezdek megérteni valamit. Azt hiszem, kezdem érteni, miért zárkózik be a házukba Boo Radley évek óta…   Nem akar embereket látni."

Az apa mindvégig kitart az erkölcsi elvei mellett ( a  gyerekeket is így nevelte), kockára téve akár ez életét is.
"másokkal csak úgy tudok együtt élni, ha saját lelkiismeretem tiszta. Egyetlen dolog van, amiben sose dönthet többségi vélemény, és ez az egyén lelkiismerete."

Olvasmányos,jól megírt regény. Könnyű elveszni a történetben, mert az magával ragad.
S végül....             Azt hiszem több Atticus-ra, Scout-ra és Jem-re lenne szüksége a világnak.


Fülszöveg:
Az alabamai Maycomb városában utolsó gondtalan nyarát tölti egy testvérpár, Jem és négy évvel fiatalabb húga Scout. Az őket anya nélkül nevelő Finch ügyvéd megpróbál tökéletes apaként viselkedni, ám neki sem könnyű. Izzik körülötte a levegő: egy színes bőrű férfit véd a bíróságon… Ráadásul váratlan események, misztikus jelenések, nyugtalanító hírek zavarják meg a család nyugalmát. A gyerekek élete is gyökeresen megváltozik: a felnőtté válás varázslatos és fájdalmas útja immár elkerülhetetlen számukra…

George Orwell: 1984

Régóta el akarom olvasni, de eddig nem volt kedvem. Egyszer erőt kellett vennem magamon. Most!

Érdekes volt.
Nem túl pörgős, inkább nehéz olvasmánynak mondanám. Sokszor el kell tűnődni rajta. 
Hihetetlen. Megdöbbentő. Elgondolkodtató. Lehetetlen. Lehetséges?
Kb. ezek vannak/voltak a fejemben.
Mert elborzaszt, mégis olyan ismerős.
Mert 1948-ban írta, s mintha ma lenne.
Nem szívesen politizálnék itt (azt megteszem máshol), mégis olyan érzésem van, hogy rólunk szól.
Nem csak a mai emberről, hanem talán a mai Magyarországról.
Jó, persze, tudom, ez túlzás - mégis...
Mintha a MÉDIA (Orwellnél a telekép) az orrunk elé adna dolgokat, melyek elfoglalják az agyunk egy bizonyos részét (vagy egészét), ezzel kiírtva a NORMÁLIS (akár egyedi) gondolkodást.
Mindennapjaink részévé váltak a "felszolgált" hírek, műsorok, miközben nem beszélgetünk a  családunkkal, nem ismerjük a szomszédainkat.
Elfogadjuk azt, ami kész, ahelyett hogy önállóan gondolkodnánk.
Ha mégis önállóak vagyunk, félelmünkben nem merjük kimondani, amit gondolunk.  Tartunk a környezet véleményétől és ezért inkább úszunk az árral, a csendes biztonságban.
Végül ha előkerül az egoizmus, az önzés, akkor bárkit beáldozunk emiatt.
Nekem ezt mondta el ez a történet.

Ákost is megihlette....

http://www.youtube.com/watch?v=5eKwstypgZg

Fülszöveg:

George Orwell (polgári nevén Eric Blaire) Indiában született 1903-ban. Iskoláit Angliában végezte, majd Burmában a rendőrségnél szolgált. Később Párizsban élt, majd Angliában tanított. 1937-ben Spanyolországba ment, s a köztársaságiak oldalán Francóék ellen harcolt. Részt vett a második világháborúban, később újságíró lett. 1948-ban súlyosan megbetegedett, s 1950-ben Londonban meghalt.

Eleinte riportokat, pamfletteket, kritikákat, tanulmányokat írt, nevét először Animal Farm (Állatfarm) című regénye – a zsarnokság szatírája – tette ismertté. Több mint egymillió példányban jelent meg, s tizennégy nyelvre lefordították. Utolsó regénye – mely most magyarul is az olvasók kezébe kerül – a Ninteen Eighthy-four (1984), 1949-ben jelent meg. Maró gúnnyal rajzol meg benne egy lehetséges totalitárius rendszert.


"A tömegek sohasem lázadnak fel önszántukból, és sohasem lázadnak fel csupán azért, mert el vannak nyomva. Amíg nincs lehetővé téve számukra, hogy mértékük legyen az összehasonlításhoz, igazában soha nem is fognak a tudatára ébredni annak, hogy el vannak nyomva."


"A párthűség nemgondolkodást jelent. Azt jelenti, hogy nincs szükség gondolkodásra. Párthűség egyenlő: tudatlanság."


"Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, uralja a múltat is …"

Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd

Kivégeztem.... És el vagyok képedve.
A szomszédom ajánlotta.
Úristen!!! Tényleg mindenkinek tetszik? A MOLY-on 92%-os!
92 !?!?!?!
Lehet hogy hiányoztam valahol a suliban, amikor a szövegértelmezést tanultuk. Vagy az elemzést. Vagy csak a humorért nem álltam sorba.....

Olyan érzésem van, hogy ez az ember nem tudta feldolgozni a II.világháborúban megélt eseményeket  (na jó, ezt megértem) és 1969-ben jól betépett , de olyannyira kiütötte magát hogy megírta ezt a könyvet.
Próbált felkészíteni az elején... valószínűleg én is csak becsületből olvastam végig, mert bizony nem élveztem. Sem nyelvileg, sem történetileg nem nyújtott élményt. Sem sci-fi-nek, sem szépirodalomnak.
Értem én, hogy Picasso-t sem szereti mindenki, de nem 92% szereti!!!

Az is lehet hogy valami furcsa, szinte morbid humornak szánta...
Nem tudom, sajnos nem lettem vevő rá.
Nem élveztem, inkább bosszantott a (számomra) hülyeség.
Pl.:
"Azt mondja Billy Pilgrim, hogy az orosz hadifoglyok megsemmisítő táborának közepén lévő brit körletben töltött morfiumos éjszakáját követő napon ment a németországi Drezdába."

Fülszöveg:
Korunk egyik legjelentősebb írója és gondolkodója Kurt Vonnegut, akinek főművét veheti a kezébe az olvasó. A címbeli ötös számú vágóhíd Drezdában található. 1943 végén ide érkezett az amerikai hadifoglyok szánalmas csapata. A hadászati szempontból semleges műkincsvárost egy éjjel a brit légierő porig bombázta. Az amerikai hadifoglyok a vágóhíd mély pincebarlangjában túlélték a poklot – így születhetett meg e kötet, a világirodalom egyik legtöbbet elemzett műve. Vonnegut felvonultatja pantheonjának számos jól ismert szereplőjét, köztük Kilgore Troutot, a tralfamadoriakat, Rumfoordot és a többieket. Halál és művészet – így megy ez, sugallja Vonnegut.

Sylvia Plath : Az üvegbura

Fülszöveg:
"Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban." Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. "Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de - valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén." A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokk-terápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve - ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében Sylvia Plath öngyilkos lett.


Olyan sok véleményt olvastam róla, csupa jót... bizony nehéz írni róla.
Esther Greenwood ösztöndíjasként 19 évesen egy hónapra New York-ba kerül. Tizenketted önmagával partikra, divatbemutatókra jár, eszik, iszik, alszik. Jövőképe - hát bizony nincs.
Szinte semmi nem jó neki, nincsenek barátai,... Hazakerül, nyugtatókat lopkod.... az öngyilkosság gondolatával játszik... Anyja pszichiáterhez viszi , onnan egyenes az útja az ideggondozóba, ahol elektrosokkolják.... Közben megtudunk néhány apró momentumot a múltjáról....
 
De sajnos nem értem. Nem tudom, hogy az őrültség hiányzik belőlem, vagy a depresszióra való hajlam, de fel nem foghatom, mi vezethet idáig... Miért nem lehet a sokmindenben meglátni legalább egy pici jót.
 
Amúgy az írás maga - jó, érthetően vázolja a depressziót, vagy tudomisén minek nevezzem.
Olvasmányosnak nem annyira mondanám, mert nem haladtam úgy vele, mint azt gondoltam vola előtte.
Valóban velem lehet a baj, mert a mások által oly nagyon magasztalt könyvek nekem nem nyújtanak olyan élményt, mint azt a véleményekből várnám.

Azért találtam benne idézhető mondatot:
"Ha valakitől semmit sem várnak, nem is csalódhatunk a végén."
Azt hiszem ezt kellett volna szem előtt tartanom....

Friedrich Dürrenmatt : A bíró és a hóhér

Kisregény vagy kriminovella.

Egy kisvárosban az út szélén egy autóban találnak egy lelőtt férfit.
Egy rendőr az áldozat. De ki lőtte le és miért ?
Nyomozni kezd (nos nem Helyszínelők módjára, csak amolyan Colombo-san) a gyomorfekélyes öreg Barlach felügyelő.
A történet során szinte elveszti jelentőségét a meggyilkolt ember szerepe.
Ami kiemelkedik, a felügyelő és a  bűnöző, akit negyven évvel ezelőtt megismert, valamint a kettőjük közt kialakult kapcsolat. Barlach negyven éve üldözi Gastmann-t ,a tettest, a bűnözőt, próbálja rábizonyítani a tettét, de ezidáig sikertelenül.
Gastmann időközben vagyonos és befolyásos ember lett, míg Barlachnak csak egy gyomorbaj -annak is a végső stádiuma- jutott.

Érdekes novella volt.