Rachel Ward: Számok - A menekülés

Érdekes alapötlet, miszerint mi lenne ha látnánk mások halálának időpontját.Elgondolkodtató hogy áldás vagy átok lenne. Ugyanakkor az is töprengésre ad okot, hogy vajon eleve elrendelt sorsunk van, vagy változtathatunk rajta. Ha tudnánk a jövőből a halálunk (vagy más halálának napját) az akkor is bekövetkezne-e, ha (megpróbálnánk) tennénk ellene? Mert ha megvan írva, akkor az kőbe van vésve?

Szóval érdekes, gondolatébresztő történet lenne, de egy kissé sablonos a sztori, néhol bosszantóan egyszerű fiatalokkal, sehol egy kiemelkedő karakter, már-már alpári stílusban.
Értem én, hogy fiataloknak íródott, de akik így beszélnek és gondolkodnak, azok szerintem nem olvasnak, akik olvasnak, azoknak pedig több kell ennél.

Az alapötlet miatt elolvasom a következő részt is, mert az viszont tényleg elgondolkodtató. 

Fülszöveg:
Jem tizenöt éves, londoni lány, zűrös kamasz. Mióta az anyja kábítószer túladagolásban meghalt, egyik nevelőszülőtől a másikhoz kerül. Tudja, hogy semmi sem tart örökké, sőt egészen pontosan tudja, meddig tart ez az egész. Nem létesít kapcsolatot az emberekkel, próbál nem a szemükbe nézni, és őrzi a titkot már tizenöt éve. Mindenkinek van a szemében egy szám, de gondolom én vagyok az egyetlen, aki ezt meg is bírja látni. Amúgy, én se csak úgy egyszerűen látom őket, persze, hanem valahogy ott vannak. A levegőben vannak. Vagyis inkább úgy belülről jelennek meg nekem. Érzem ezeket a számokat. Valahol a szemem mögött érzem meg őket. De azért ott vannak, tényleg. Nem lényeg, ha nem hiszel nekem, attól még ott vannak. És tudom is mit mutatnak. Akkor értettem meg, amikor az anyám meghalt. London egyik külvárosi negyedében szegődik Jem mellé Spider, a nyurga és izgága fekete srác, aki megpróbál a társa lenni. De el lehet-e mondani valakinek végre a számok és a halál titkát? Mi történne, ha mindannyian előre ismernénk halálunk időpontját? Rachel Ward egy lebilincselően izgalmas és meglepően mai nyelvezetű regény lapjain fogalmaz meg igazán fontos kérdéseket életről, halálról, sorsról, szerelemről, különleges képességekről. Olyan területre érkezünk, ahol el kell hagynunk a megszokott értékek hagyományos szilárd talaját. És szembe kell néznünk a kérdésekkel, akkor is, ha tudjuk, a szemünkben ott vannak a számok.

José Saramago: Vakság

Döbbenetes történet és épp annyira lehetne valóságos is.

Saramago megpróbál "kívülálló" maradni, épp ezért nincs a szereplőknek nevük, csak jelzőkkel emlegeti őket, ami a "korábbi" életükre vagy történésre utal.Így jelenik meg előttünk a szemorvos, az orvos felesége, a sötét szemüveges lány, a kancsal kisfiú, a kötéses öregember, az első vak, az első vak felesége vagy az autótolvaj .
Talán azért kezeli így a szereplőket, mert nem a múltjuk vagy a külsejük a fontos. Épp annyit mutat be belőlük, ami a személyiségük ismeretéhez szükséges, épp annyit, hogy érzékeljük a személyiség esetleges változását.
Nem használ írásjeleket, bekezdéseket.... és épp ezzel sokkol.
Úgy érzem magam, mintha én is egy lennék a szereplői közül és Braille-írás szerűen tapogatnom kellene, hol kezdődik az új mondat, hol a hangsúly.... mégis meglepően gyorsan hozzá lehet szokni.
Vajon a vaksághoz is?  

Olvasva ezt a történetet szörnyülködhetünk azon, hogyan fordulnak ki emberek önmagukból,  de vajon mi hogyan cselekednénk???  Érthető módon elsődleges ösztön az élni akarás, és ezért sokmindenre képesek vagyunk.De mi mindenre? Mindannyian kipróbáltuk már, milyen lehet vaknak lenni... Csukott  szemmel menni, tenni-venni, de mindig ott volt a bizonyosság, hogy bármikor kinyithatjuk a szemünket. Ha elvesztem a látásomat, valószínűleg számíthatok mások segítségére.
De ha (szinte) mindenki megvakul, aki eddig ezt az érzékszervét elsődlegesen használta, hogyan lehetne életben maradni ??? ( Saramago jól átgondolta, hiszen nincs víz, nincs áram - mert ezek üzemeltetéséhez is látó emberek kellenek....  )
És mi van azzal az EGY emberrel, aki lát ? Meddig tarthat benne az elkötelezettség, a segítségnyújtási szándék? Meddig tart az erő, ami az "én" elé állítja a mások támogatását ???
"Vállalom amíg tudom, de az az igazság, hogy már fogytán az erőm,néha azt veszem észre magamon, hogy szeretnék vak lenni, hogy ugyanolyan legyek, mint a többiek, hogy ne legyen más kötelességem, mint nekik...Hozzászoktunk, hogy tőled függünk, ha nélkülöznünk kellene téged, oylan volna, mintha másodszor is megvakulnánk,..."

Néhány gondolat....
"Vakok, akik látnak, és mégsem látnak."
"A vakok közül néhánynak nemcsak a szeme vak, hanem az értelme is világtalan…"
"Mindannyiunknak vannak gyönge pillanatai, még az a szerencse, hogy képesek vagyunk sírni, a sírás sokszor megváltásként hat ránk, van, amikor belehalnánk, ha nem sírhatnánk."



Fülszöveg:
Különös kór terjed a városban: először egy autóját vezető férfi veszti el látását, majd sorban mindenki, aki csak kapcsolatba kerül vele; az autótolvaj, aki hazaviszi, a szemorvos, aki megvizsgálja, a prostituált, aki véletlenül mellette ül a rendelőben… Az elharapódzó járványt, úgy látszik, nem lehet megállítani, hiába zárják szigorú katonai őrizet mellett egy ódon elmegyógyintézetbe az első vakokat, a rejtélyes fehér kór tovább szedi áldozatait.
A vesztegzár embertelen körülményei közé kényszerített férfiak és nők saját vakságuknak, az ismeretlen környezetnek, a hatóságok kapkodásának, de még inkább az egyre jobban elszabaduló indulatoknak, az éhségnek, a mocsoknak és a szexuális megaláztatásnak kiszolgáltatva lassan kivetkőznek emberi mivoltukból…
Az 1995-ben megjelent Vakság José Saramago egyik legmegrázóbb regénye: varázslatos erejű vízió arról, milyen mélyre süllyedhet az ember, ha egyszer csak szétfoszlik körülötte a civilizáció, s nyers ösztönök veszik át az uralmat az életben.
Saramago 1998-ban, hetvenhat évesen életművéért s jelentős részben az egész világon óriási sikert arató Vakság-nak köszönhetően elnyerte a Nobel-díjat. Azóta is töretlen alkotókedvvel dolgozik, aminek bizonysága, hogy szinte évente jelentkezik új regénnyel (2004-ben jelentette meg a Vakság folytatását Megvilágosodás címmel), s minden könyve újabb meglepetés: újabb meghökkentő, bizarr ötlet, valamilyen szélsőséges léthelyzet szuggesztív ábrázolása, s ugyanakkor: valami örök, eredendő vakság lenyomata avagy a látásért való állandó küszködését.

Jodie Picoult: Házirend

Felbosszantott...
Kedvelem a Picoult könyveket, mert érdekes etikai problémát feszeget minden szereplő szemszögéből.
Bosszantott a korábban megszokott több szereplő szemszöge, az, hogy miért nem kérdezték meg Jacob-ot arról, mi történt. Hisz tudjuk, hogy igazat mond, tudjuk hogy akkor is s szülője maradok, ha bármilyen bűncselekmény van mögötte...
Miért nem kérdezte meg senki???
De ami leginkább bosszantott, hogy megint egy anya, aki csak az egyik gyerekére figyel.
A 100-ik oldal körül kitalálható a "bűneset", de ez a történet szempontjából másodlagos, csak "segédvonal".
Picoult megismertet minket az Asperger-szindrómával. Vannak, akik azt mondják nem ilyen egy Aspergeres, de nem ez a fontos. Emberközelivé tette a betegséget, a család küzdelmét, és talán holnap mi is jobban elfogadjuk, ha ilyen emberrel (gyerekkel) találkozunk. Talán nem kapjuk félre a tekintetünket, talán nem sóhajtunk, ha számunkra kevésbé érdekes témáról órákig tud beszélni.
Nekem erről szólt a könyv.

Ugyanakkor kicsit unalmassá (nekem inkább bosszantóvá) válik, hogy a "másik gyerek" minden könyvében erősen hátrányos helyzetű a családban elfoglalt helyét tekintve. Tudom, hogy nem szerethetjük minden gyerekünket egyformán,de mindegyikben meg kell látni és becsülni azt ami jó.
Egyszer egy drogprevenciós előadáson egy anya mesélt arról, hogyan lett drogos a lánya. A fia beteg volt ( lehet hogy "csak" asztmás), de a fia lett a főszereplő gyerek, és mellette "elment" a problémamentes lánya mellett. A lány jól tanult, nem kívánt különösebb odafigyelést és pont emiatt az anya csak későn vette észre, hogy komoly baj van.  ( az előadáskor a lány már két éve tiszta volt, leszokott a heroinról, remélem azóta is minden rendben a családdal )

Nos, azt hiszem, ezt kellene meglátnunk a Picoult könyvekben.
Utolsó vérünkig kiállunk a problémás gyerekünkért, de nem szabad megfeledkeznünk a család többi tagjáról, vigyáznunk kell a házastársunkra is, a többi gyerekünkre is !

Fülszöveg:
Jacob Hunt nem átlagos tinédzser: Asperger-szindrómája van. Képtelen értelmezni a szociális jelzéseket, sehogy sem találja a helyét kortársai között, és még attól is retteg, ha egy másik ember szemébe kell néznie. A fiút semmi sem érdekli jobban, mint a bűntények felderítése. Mindent tud a helyszínelésről, és nemegyszer valódi bűntények helyszínén is feltűnik, frászt hozva ezzel a vermonti kisváros rendőreire.

Amikor Jacob segítője, egy fiatal gyógypedagógus lány brutális gyilkosság áldozatává válik, fordul a kocka, és most a rendőrség jár Jacob nyomában. A fiú érzelemmentessége, üres tekintete és szokatlan reakciói pedig szinte felérnek egy beismerő vallomással…
Hogyan küzd meg Jacob és családja a betegséget övező félreértésekkel és előítéletekkel? Hogyan tud segítő kezet nyújtani egy anya, aki maga sem találja az utat a fiához, és egy kamaszodó öcs, aki sohasem élhetett normális életet beteg testvére miatt?
Jodi Picoult kíméletlenül őszinte regényéből megtudjuk, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük azoknak a családoknak, akik autista gyermekeket nevelnek – és közben éles kritikát kapunk az amerikai igazságszolgáltatási rendszerről és a szenzációhajhász, megbélyegző kisvárosi társadalomról is.
A Házirend azonban krimiként is megállja a helyét, hiszen az első oldaltól az utolsóig végig kísérti az olvasót a kérdés: bűnös-e Jacob Hunt?

Idézetek:

"A szülő szavunk nem főnév, de még nem is igenév, hanem ige, mivel folyamatos cselekvést, történést, létezést fejez ki. Másrészt pedig, hogy minden szülő kezdő szülő, ráadásul évtizedek múltán is az marad"

"Amikor meghal valaki, az embernek olyan érzése támad, mintha kiesett volna egy foga. Rágni, enni attól még tud, hiszen a többi foga megmaradt, a nyelve mégis örökké odatéved az újonnan keletkezett kis lyukba, ahol még mindig tompán fájnak az idegek."

 "Az igazi anyák folyvást azon aggódnak, mi lesz ha a többi anya végül mégis megtalálja a varázsgyűrűt és csak nekik kell életük végéig eredményelenül keresgélniük. Egyet se féljetek igazi anyák! Hiszen már az aggodalmatok elárulja, hogy jól végzitek a dolgotokat."

"Nem hiszek az önsajnálatban, Csak azoknak való, akik nem tudnak mit kezdeni az idejükkel. A csodáról nem érdemes álmodozni, a csodát tenni kell."

William Wharton: Madárka

Nem is tudom hogyan került a kezembe... de nem is fontos, örülök, hogy elolvastam.

Két eltérő fiú... a durva olasz ,aki szeret verekedni , "bandavezér" típus, és a nyiszlett, befelé forduló "kattant" fiú barátságának, felőtté válásának története.
Ők ketten szórakoztatják, így egy kicsit kiegészítik is egymást.
A barátság története a két fiú különböző nézőpontjából tárul elénk.
Érdekes képeket fest, pl. a vadóc madár megszelidítése vagy a nyápic, de érvelő fiú durva emberrel szembeni határozott fellépése.
Ambivalens érzelmeket is kelt pl. a madárszerető fiúk sintérnek állnak.

Mégis, szinte végig a tiszta, gyermekien ártatalan gondolatok és érzelmek állnak a háborús, már-már "gonosz" világ eseményei ellen. Madárka kanárikkal kapcsolatos emlékei, gondolatai megmutatják milyen nehéz az embereknek.Mert hiszen mennyire egyszerű a madaraknak...
"Sírni, nevetni és hazudni az összes állatok közül valószínűleg csak az ember tud. Gondolom, a halálról is csak nekünk van fogalmunk. Az állat igyekszik persze életben maradni, de a halálból nem csinál ügyet."

Jó kérdés, a rács melyik oldalán vannak rabok....   Az író finoman feszegeti, ki az őrült....  
" Úgy lehet, az őrültek látják tisztán a dolgokat, de ők ki is módolják, hogyan éljenek a tisztánlátásukkal ....    .....  Őrültek vagyunk, mert nem tudjuk bevenni, hogy ok nélkül történnek dolgok és hogy semmi értelme az egésznek.Mi az életet nem afféle akadálypályának látjuk, amin valahogy át kell vergődni és kész. Nekem úgy tűnik, hogy aki nem őrült, az mind szorgalmasan ugrálja át az akadályokat. Az mind egyik napról a másikra él, mert jön ugye egyik nap a másik után, és mikor kifogynak a napokból, behunyják a szemük és holtnak kiáltják ki magukat. "

Eszerint én is őrült vagyok, és ti is mind. S ha jól belegondolok, igaza van.
Mindannyian a környezetünk és társadalmunk normáinak próbálunk behódolni , s elfeledjük, hogy magunknak kell megfelelni. Akár kompromisszumokkal.
No és persze másokat elfogadni... mert nem feltétlenül rosszabbak attól hogy mások...


"Hülyeség, mennyire vérünkké vált, hogy örökké azt lessük, figyelnek-e, rajtakapnak-e valamin. Még kissrác korunkban, a szüleink meg a szarházi tanáraink ültethették belénk ezt a hülye bűntudatot."


A történet során mindkét szereplő megvilágosodik. Madárka belátja, hogy nem madár, és eszerint kell élnie, Al rádöbben, hogy kifelé hiába tűnik magabiztosnak, legbelül tele van félelemmel, beletőrődéssel.

"Meg kell tanulnom, hogy békében éljek magammal, így, amilyen lettem. Csak az a baj, hogy annyi mindent nem ismerek magamban. Egész életemben olyasféle képet építgettem magamról, amilyet az izompacsirták lapjában, az Erő és Egészségben látni. Azazhogy kívülről és nem belülről építkezem, kívülről, mert meg akartam védeni magam mindenfélével szemben. És most ennek az őrült rendszeremnek nagy része romokban hever. Mindent újra kell kezdenem, magamba kell tekinenem, hogy lássam, mi van odabenn. Nem is tudom, meg bírom-e tenni. ...
... Meg kell tanulnom, hogyan éljek együtt a félelemmel. A félelem be van építve, hasztalan küzdünk ellene.Félelem nélkül életképtelen állatfajta lennénk. Nem kell szégyellni a félelmet. Természetes és szükséges dolog, akárcsak a játék vagy a fájdalom. Együtt kell élni vele."

Nagyon tetszett, igen magával ragadó és elgondolkodtató regény.
Ha tovább folytatnám a leírást, idemásolhatnám az egész könyvet. :)

Fülszöveg:
Madárka különös, a megszokott élettől elrugaszkodott álomvilágban él, melyet még legjobb barátja, Al sem ért. Szelíd, ártalmatlan, tiszta lelkű ember, aki viszont hihetetlen öntörvényűségtől hajszolva egyetlen rögeszméjének hódol: szárnyalni akar, mint a madarak. A lelkileg sérült ifjú a madarak szabadságot jelképező világába menekül, azonosul e csodálatos lényekkel, elzárkózik az őt körülölelő külvilág mocskától, a küszöbönálló háborútól. Furcsa, szokatlan viselkedése fokozatosan elszigeteli a „normálisnak” elkönyvelt közegtől, és ezáltal megnyílik számára a szabadság útja, melyet embertársai azonban őrülettel azonosítanak. A háború végét már egy katonai elmegyógyintézetben éri meg, itt talál rá a súlyos állsérülése miatt leszerelt gyerekkori barátja, Al – a realitás megtestesitője –, aki a harctér borzalmainak tapasztalatával a háta mögött átértékeli az őrültségről és az épelméjűségről – a társadalom által – belénevelt fogalmakat. Madárka naplójegyzetei és a külvilág történései szabályszerű ciklikussággal váltják egymást.


A regény eseményeinek rendszeresen ismétlődő váltakozása álomszerű varázslatba ringatja az olvasót. A valós világban zajló történetek ecsetelésével zaklatott, feszült hangulatot áraszt, majd feloldja az andalitóan lebegő, ellazitó érzésekkel, melyeket a levegőt uraló csodálatos lények szárnyalásától kölcsönöz.

Még néhány gondolat.....

"Kevesen vannak, akiket érdekel, mit gondolnak, mit akarnak mondani mások. Többnyire csak abban a reményben képesek meghallgatni az embert, hogy aztán ők önthetik ki a szívüket. Mindenki másokra akarja rátukmálni a maga terheit. Van, aki úgy tesz, mintha figyelne, pedig csak arra vár, hogy mikor jöhet elő a maga szövegével, várja az apropót, hogy közbevághasson. Ezért is unok szinte minden beszélgetést."

"Mindig olyan rohadtul biztos voltam magamban; azt hittem, soha senki rá nem vesz olyasmire, amit nem akarok, nem tesz olyanná, amilyen nem akarok lenni, és nesze, most itt vagyok. Ha belegondolok, nem valami sokban különbözők a fateromtól. Senki nem eredeti, és még csak annyink sem maradt, amennyivel elbolondíthatnánk magunkat."

"Csakhogy az a bolond gondolat fészkelt meg bennem, hogy hernyó voltam eddig, és kötéseimből, akár a bábból, pillangóként fogok előbújni. És még nem végeztem a hernyó-létemmel. Tudom, pillangó vagyok
igazából, vége a hernyó-szerepnek, de nem állok még készen az átváltozásra."

Stéphane Servant:Tűzkeresztség

Sajnos ez nem tetszett annyira, mint a Soha, senkinek....
Az elején azt hittem, hogy egy fordulatos de tanulságos történet lesz.
Ehhez képest a szereplők elnagyoltak, már szinte sablonosak.
A főszereplő és a barátainak a stílusa szerintem nem elég "mai", nem a szkinhedekre vagy egyéb bandázós deviáns fiatalra jellemző.
Persze megható a maga módján a srác, Frédéric önmarcangolása, útkeresése, nagyanyjához való kötődése, felnőtté válása, mégsem nyert meg engem felnőttként, és épp azért nem hiszem hogy célba találna, hogy bármelyik eltévelyedett fiatalnak példa lehetne.

Az alcím alapján (Az ellenség bennünk van) többet vártam.
Bocs, Stéphan Servant....

Fülszöveg:
„Legszívesebben elhánynám magam, futásnak erednék, és eltűznék valahová messze erről a rohadt helyről, de nem lehet, tisztában vagyok vele, hogy miért vagyok itt: be akarok kerülni a Falkába. Be akarok kerülni: ezt mondja a karom, miközben felemelkedik, és az ujjam magától megnyomja a festékszórót. A festék a falra fröccsen. Megrajzolom a keresztemet. Az első keresztemet. Horogkereszt. Vérvörös. Lángvörös. Mint a pusztító tűz.”


Idézet:
"... a felnőttek sosem bírják ki, hogy ne vegyenek végső búcsút a másiktól. Szükségük van rá, mint valami utolsó sorra, utolsó vesszőre, utolsó szóra a mondatvégi pont előtt.
Egy végső elköszönésre, hogy még egy utolsó emléket fabrikáljanak maguknak. Hogy mintegy késleltessék a bánatot. "

Stephen King: A búra alatt

Végre!!
King ismét magára (vagy rám ) talált.
A karácsonyra kapott könyvet tologattam, féltem, hogy ismét valami ímmel-ámmal írt könyv lesz. De nem, ez végre az igazi King!
Röviden?  Óriási sztori, jól kialakított karakterek, Kinghez képest értelmes, épkézláb befejezés.

Hosszabban...
Ami nehezíti: egyeseknek rémületes oldalszám, nekem inkább ijesztően sok szereplő.
Ehhez ugyan segítséget ad az elején, de nálam így is keveredést okoz.
Pl. Andrea vagy Andy   (Hiába, öregszem! )
Térkép is szerepel, bár azt kevéssé kell használni. (Ugyan a városka zokniformáját még nem fedeztem fel benne így sem, de nem is ez a lényeg)

Sokáig nem a búra a lényeg. És szerintem ebben rejlik King zsenialitása.
Kitalált egy extrém körülményt, és kiaknázza ennek szinte minden lehetőségét. Számol az éghajlat változatlanságával, a légszennyezéssel, még a napfény beesési szöge is benne rejlik az írásban.
A rengeteg szereplő, rengeteg karakter lehetőség. Épp ezért mindenféle karakter "él" a kisvárosban. Megalomán uralkodó típus, agydaganatos, agresszív fiú, igazság bajnokaként harcoló újságíró, akaratgyenge, behódoló taplnyalók, bevételhajszoló kereskedők, mindig másokkal törődő orvosok, az árral úszó vagy irányítást igénylő tinédzserek, erőszaktevők, de van benne leszokó vagy rászokó félben lévő drogos és számítógépes zsenik. No és persze egy/a  "hős". 
Ezzel egy teljes társadalom kritika fogalmazódik meg a  történetben, és bizony bármennyire is a pozitív oldalon foglalunk állást , el kell gondolkodnunk azon, mi hogyan cselekednénk, ha mi lennénk a "hangya a nagyító alatt".

Nem lőném le a poént, ezért álljon itt a fülszöveg:
Chester’s Mill békés kisváros. Ezt legfeljebb Dale Barbara, iraki veterán, most gyorséttermi szakács vonná kétségbe, aki összetűzésbe keveredett a városka legnagyobb hatalmú emberének a fiával és a barátaival. Szerencséje volt, mert a rendőrfőnök nem a befolyásos apának hitt, hanem neki. De Barbie tanult a történtekből: úgy dönt, továbbáll. Olyan sok a hasonló kisváros, és közepesen sült hamburgert készítő szakácsra mindenhol szükség van. Számításába egyetlen hiba csúszik – a Búra, amely váratlanul, a derült égből ereszkedik alá, és elvágja Chester’s Millt a külvilágtól. És ahogy az emberek lassan felfogják, hogy a láthatatlan, de nagyon is valóságos akadály ott van és ott marad, kiderül, hogy Chester’s Mill nem is olyan békés hely.

Stephen King felejthetetlen figurákat teremt ebben a regényében is. A város három tanácsosa, a helyi újság szerkesztő-tulajdonosa, két lelkész – egy férfi és egy nő –, a városi kórház személyzete, a rendőrség állománya mind fontos szerepet játszanak, ki jót, ki rosszat. És nincs mód elmenekülni a városból…


Kingre jellemző, hogy a legkisebb mellékszereplő köré is ír egy kis történetet, Itt a fogorvos volt (nekem) ilyen. Szinte semmi szerep, mégis egy kicsit megismertük.   Imádom ezt a stílust!


Sokan felróják Kingnek, hogy a végét elszúrta. Nincs igazuk.
Volt katarzis? Volt bizony! 
Valahogy be kellett fejeznie, de őt nem ez érdekelte. Kitalált egy helyzetet, kitalálta hogy ebben a helyzetben milyen karakter hogyan viselkedne, de a vége .... ?  Kit érdekel ? Valahogy megoldotta, hogy ne legyen befejezetlen. Vagy hogy ne lincseljék meg, mert megölte az összes szereplőt. Akinek ez nem jó, olvasson romatikus könyvet.

Állandó vesszőparipám a múlt és jelen idő váltogatása.
Nos King az ilyenfajta váltással is csak fokozta az érzést, amit (szerintem) ki akart váltani.
Mert jelen időben úgy írt, mintha ott járnánk a szereplők között, láthatatlanul, mintegy katasztrófa turistaként. A történet pedig múlt időben "mesélődik" el.

Ugyanakkor  meg kell mondjam, az író önmagához képest megszelidült (vagy megöregedett).
Alig volt a könyvben a szerzőre oly nagyon jellemző, mások által "horror"-nak titulált véres, néhol gyomorforgató jelenet. Nem hiányolom, mert ez így volt jó, ahogy volt és talán azok számára is emészthetővé vált, akiket visszatartott a (kétes) hírneve.
Akár még film is lehet belőle. Alig várom, mert igaz, hogy a film nem adja vissza leírásokat, de ez a történet abszolút filmre termett.

a könyvajánló is tetszik...
http://www.youtube.com/watch?v=JX2ipJpawhw

És jöjjön egy idézet:
".. ha egy gyerek ruhát adományoz annak, aki meztelen, máris nagy lépést tett a jó irányba"

James Frey: Millió apró darabban

Durva. Szókimondó. A folyamatos ismételgetésekkel nyomatékot ad.
Mégis annyira olvasható, annyira megrázó, és annyira igaz.
És mégsem az.

Fülszöveg:
Egy repülőgépen térsz magadhoz. Fogalmad sincs, honnan jöttél, vagy merre tartasz. Nincs emléked az elmúlt két hét eseményeiről. Kiverték a metszőfogaid, betörték az orrodat, az arcod feldagadt. Nincs csomagod, nincs pénzed, nincs állásod. A rendőrség három államban köröz. Tíz éve alkoholista, három éve drogos vagy. Most mit lépsz?



Mivel számomra sem mondott sokat a fülszöveg, röviden a sztori:
James,  a 10 éve drogfüggő, alkoholista és bűnöző 23 éves fiú egy rehabilitációs központban találja magát. Az itt töltött idő alatt elmeséli az élete történetét, szép lassan szembenéz az életének eddigi részével, célt határoz meg magának, s mivel ne tudja elfogadni az Anonim Alkoholisták által felállított szabályrendszert, így maga alakít ki magának egyet. Azt nem lehet tudni, hogy egyedül, pusztán akaraterővel ki lehet-e a lábalni a függőségből, de ő megpróbálja.

Érdekes volt a történet. Valahogy más szempontból közelítette meg a függőséget, mint az eddig általam olvasott könyvek. Mégis ez a könyv szerintem nem a függőknek lett írva, nem segít nekik kilábalni az ún. betegségből.
Valószínűleg a hétköznapi embereknek a mindennapi bánatán, depresszióján tud kicsit segíteni, ehhez nagyban hozzájárulnak a Weöres Sándor által fordított Tao idézetek.
Érdekes volt. hogy a könyv szerkezete is az "önvallomás" képét adta vissza, hiszen a párbeszédek nem lettek behúzva, gondolatjellel elválasztva.

Be kell valljam én is függő vagyok.(még ha az olvasástól el is tekintek)
Dohányzom. Ez a könyv rádöbbentett, hogy félek, hogy nem tudok leszokni, ezért félek megpróbálni.
Vajon ez tényleg így működik?


Egy gondolat:
"A szavak ugyanannyira igazak most, mint amikor először olvastam őket. Nem mondják meg, hogy mit tegyek, vagy hogyan éljek, vagy mit ne tegyek, vagy hogyan ne éljek, egyszerűen annyit mondanak, legyek az, aki és ami vagyok, engedjem, hogy  létezzen az élet és létezzek az életben."

Emma Donoghue : A szoba

Fülszöveg:
Az ötéves Jack számára a Szoba maga a világ. Itt született, és Anyával együtt itt eszik, játszik, alszik és tanul. Jack képzeletét számtalan csoda foglalkoztatja – a tojáshéjakból épített kígyó az Ágy alatt, a Tévében látott képzeletbeli világ, a kuckó a Szekrényben, a ruhák között, ahová Anya esténként lefekteti, hátha jön Patás…


A Szoba Jack számára az otthont jelenti, de Anya számára börtön, ahol tizenkilencéves kora óta -hét esztendeje- raboskodik. A Jack iránt érzett szeretetből egy egész életet épít fel a kisfiú számára tizenkét négyzetméteren. Ám ahogy Jack kíváncsisága egyre nagyobb, úgy nő Anya kétségbeesése is, hiszen tudja, hogy a Szoba hamarosan szűk lesz kettőjüknek.


A történet, amely Jack egyszerre megható és vidám előadásában bontakozik ki, a szívfacsaró körülmények közepette is legyőzhetetlen szeretetről, az anya és gyermeke közötti elszakíthatatlan kötelékről mesél. Megrázó, felemelő és magával ragadó regény, amely mindvégig mélyen emberi és megindító marad.

Véleményem:
Sokan megrázónak tartják a történetet és ezért félve veszik kézbe.
Nekem nem ez jutott eszembe. Valóban megrázó az eleje... vagyis a körülmények.
Az írónő valós történet alapján gondolta tovább és nem az elrabolt, bezárt, többszörösen megerőszakolt lány története áll a középpontban. Szerintem ettől el kell vonatkoztatni, mögé kell nézünk....
Az első felében olyan kérdések merültek fel bennem, mint: 
Hol a határ a Felettes-Én és az Ösztön-Én között? Milyen lehet egy zárt szobában leélni hosszú időt? Ki tudnám-e alakítani az életet olyan puritán módon, mint Anya? Hogyan lehet a semmiből, a nincs-ből, a szeretetből, az odaadásból "építkezni"? Le tudnám-e foglalni magamat és a gyerekemet ilyen egyszerű módszerekkel? Hogyan mesélném el érthető és hihető módon, mi van ott Kint vagy mi van a TVben ? Mi mindent tudnék átadni a gyerekemnek a szinte "ingerhiányos" környezetben? Hogyan tanulnám meg, amit nem tudok?
A második részében a cselekmény gerince vagy fő gondolat a gyermeki rácsodálkozás, a késői szocializáció, az elvárásoknak való megfelelés, (a modorosság),  a szabadság, de mindezek mellett megmarad, s talán mélyül a korábban kialakult szeretet, ragaszkodás ...


Külön gratula illeti az írót (és a fordítót), hogy ennyire vissza tudott menni a 3-5 évesek nyelvi szintjére :
"Anya megváltoztatta, hogy illedjen rám, ez nem hazugság, csak úgycsinálás."

Érdekes , tanító gondoldatok is akadnak benne:
"– A szabadság azt jelenti, hogy mindent lehet?
– Nem, nem. Inkább azt… hogy senki sem mondja meg, hogy mit csinálj."

Vagy itt egy egész bekezdés:
" Észrevettem, hogy a világban az emberek majdnem mindig idegeskednek, és nincs idejük. Még Nagymama is sokszor mondja ezt, pedig neki meg Pótpapának nincs is munkája, úgyhogy nem tudom, hogy az emberek, akiknek munkájuk van, hogyan csinálják a munkát meg az élést is egyszerre. A Szobába nekem meg Anyának mindenre volt időnk. Szerintem az idő nagyon vékonyan szétkenődik az egész világon, mint a vaj a kenyéren, az utakon, meg a házakon, meg a játszótéreken, meg a boltokon, úgyhogy csak egy kis kenődés jut minden helyre az időből, aztán mindenkinek sietnie kell érte a következő darabhoz. És mindenhol, ahol nézem a gyerekeket, olyan, mintha a felnőttek legtöbbször nem is szeretnék őket, még a szülőik se. Gyönyörűnek meg olyan édesnek hívják a gyerekeket, és újból megcsináltatnak velük egy dolgot, hogy le tudják fényképezni, de igazából nem akarnak velük játszani, inkább kávét isznak, és a más felnőttekkel beszélgetnek. Van, hogy egy kisgyerek sír, és az Anyája nem is hallja."

Több olyan dologra utal, aminek utána kell néznem: zenék, slágerek
Vagy ez a Picasso kép

Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

Szégyellem magam... Hallottam Oscar Wilde-ról, idézeteket is ismerek tőle, de ezidáig semmit nem tudtam róla és a műveiről.
A könyve is érdekes módon került a kezembe. A MOLYon olvastam róla, így eltettem a kisagyam bugyrába, majd egyszer...
Igenám, csak kitolásként kb.egy hónapja megláttam, hogy a tvben levetítik ezt a filmet. Hát a filmet felvettem, a könyvet kikölcsönöztem. :)
És most pótolhatom a hiányosságaimat.

Tele van ugyan "leírásokkal", de ezek nem a fárasztó "mikor történik már valami", hanem abban is van valami érdekes, valami történet. A nyelvezete eleinte szokatlan, rá kell hangolódni, majd pedig könnyen visszasodor a múlt századi Angliába, az urak közé, akik pl. a nyelvújítás gondolatával űzik el az unalmat, vagy akik "egyszerűnek" tartják a nőket.
A történet lassan indul, majd elragad, lebilincsel. Vannak mondatok, melyeket többször el kell olvasni, mert több van benne. Olyan "idézhető".   :)
A cselekményt tökéletesen visszaadja a fülszöveg, de a hangulatot, a vívódást, a nárcizmust, a befolyásolást, a bűnt nem  - ezt mindenkinek meg kell kóstolnia.

Fülszöveg:
Dorian gazdag és gyönyörű fiatalember, aki örökké szép és fiatal akar maradni, s ezért még a lelkét is eladná. Miután egy barátja megfesti portréját, a fiú csak azt kívánja, hogy bárcsak a képmása öregedne helyette. Ördögi kívánsága teljesül. Dorian átadja magát az élvezeteknek, a bűn útjára lép, míg egy napon szörnyű felfedezést tesz; a pincében elrejtett képmás életre kel…



Oscar Wilde egyetlen regénye az angol irodalom alapműve, korának botrányirodalma. Görbe tükörben mutatja be azt a társadalmat, amelyet elvakítanak a külsőségek, amely bármeddig képes lesüllyedni az élvezetek hajhászásáért, amelyben a felszínes szépség az élet értelme, amiért bűnt elkövetni művészet

Miután elolvastam a könyvet, kényetelen voltam az íróval kapcsolatos hiányosságaimat pótolni.
A Wikipédia szerint ez a műve 1890-ben , 36 éves korában jelent meg - nagy port kavarva. Ez hozta meg neki a hőn áhított ismertséget, melyhez hírhedtség is társult. Majd 1891-ben megismerkedett egy ifú íróval, s az ifúval való kétes barátsága, kapcsolata (ún.fajtalankodása) miatt börtönben ült 1895-97 között.
Mindez azért érdekes, mert ha igaza van Wiki-nek, akkor szinte megjósolta ebben a könyvében a jövőjét.
Az ismertséget, a vad élvezeteket,az ifjút, a mély barátságot, a befolyásolást, majd a bűnhődést.

A leírás szerint ez a mondat jellemzi az írót:
"...mert a világon csak egy rosszabb dolog van annál, ha beszélnek rólunk, az pedig az ha egyáltalán nem beszélnek rólunk."


Néhány érdekes mondat:


"Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, önmagát azonban elveszíti, és romlásba dönti?"

" Azok a szenvedélyek zsarnokoskodnak rajtunk legerősebben, melyeknek eredetét eltitkoljuk magunk előtt. Azok a leggyöngébb mozgató okaink, melyeknek természete öntudatossá vált bennünk. Gyakran megtörtént, hogy azt gondoltuk, másokkal kísérletezünk, pedig tulajdonképpen magunkkal kísérleteztünk."

" Az emberek szeretnek olyasmit adni, amire nekik maguknak van legnagyobb szükségük. Ezt nevezem én az igazi nagylelkűségnek."

" Az életünk sokkal rövidebb, semhogy vállunkra vegyük mások bűneinek terhét. Mindenki a maga életét éli, és maga fizet érte. Csak az a szomorú, hogy gyakran fizetünk egyetlen hibáért. Igen, mindig újra és újra kell fizetnünk érte. A Sors az emberek adósságait sohase törli ki végképp üzleti könyveiből."

"Manapság az emberek tudják mindennek az árát és semminek nem tudják az értékét."



Azt hiszem, jöhet a film..... :)

Beate Teresa Hanika: Soha senkinek

Soha nem adok a gyerek kezébe olyan könyvet, amit nem ismerek.
Így el kellett olvasnom.
Nos nem bántam meg. Azt hiszem ez egy olyan könyv, amire nagy szükség van.
Köszöbet a Móra Kiadónak, hogy belevágott egy "TABU" sorozatba. Igenis ezen a téren nagy hiány van .
Mégis azt gondolom, hogy nem jut el azok ezébe, akiknek szükségük lenne rá.
De ha sok tini (és felnőtt) olvassa, talán jobb lesz a világ.
Talán jobban odafigyelünk egymásra. Talán könnyebb lesz beszélni, Talán meghalljuk ha mondanak valamit.

Nem szeretnék véleményt írni a szülőkről, nagyszülőkről, hiszen nem tudnék újat mondani, és épelméjű emberek úgyanúgy vélekednek róluk.
Viszont Malvina karaktere jó. Pontosan olyan egyszerű, olyan gátlásos, olyan "csendes", dacos, mint bármelyikünk gyereke ebben a korban.
Kicsit talán "ködös" a történet, de szerintem normális, hogy ilyen "finoman" közelíti meg a tiniket. Lehetne több, durvább, de talán nem találna ennyire célba.
Remélem sok "TABU" könyvet adhatok olvasás után a gyerek kezébe.
És biztosítom róla, hogy ott leszek, ha kérdezni, beszélgetni akar a könyvről, a szereplőről, a gondolatairól.

Fülszöveg:
Malvina látszólag olyan, mint a többi kamaszlány: pimasz, dühös, akaratos. A családja szerint ez csak átmeneti állapot, biztosan kinövi majd. Még a legjobb barátnője sem sejti, hogy mi nyomja Malvina lelkét. Egy súlyos gyermekkori titok, amelyet el akar temetni magában. De hiába. Malvina a péntek délutánt a nagyapjánál tölti, aki váratlanul megcsókolja őt. És a csók felidézi benne a múltat: egy zsarnok férfi, egy gyenge asszony és egy áldozatul esett kislány történetét. Malvina nem akar többé nagyapához menni. A családjára nem számíthat, egyedül kell szembenéznie a múlttal. Beszélnie kell róla, bármilyen nehéz is, ez az egyetlen esély arra, hogy megnyugtató véget érjen ez a felkavaró történet. Szerencsére Malvinának akadnak védőangyalai, és a szerelem is rátalál.


Néhány gondolat...
"Vajon a gondolatokat ki lehet festeni hibajavítóval, mint az írást? És az érzelmeket? Fel kéne találni."
"Csak megállni nem szabad, nehogy belegondoljak bármibe."
"Nem mindenki lett volna ennyire gyáva, de sokan ugyanúgy tettek volna, mint én. Sokan ugyanezt gondolták volna, hogy ezt még kibírom, ezt az egy napot, aztán még egyet, holnap majd beszélek, vagy holnapután, vagy talán valamikor. És bele se gondol közben az ember, hogy a titok napról napra növekszik, minden perccel erősebb lesz és kimondhatatlanabb.”

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!

Sok jót olvastam erről a könyvről, és a sok csalódás miatt ez félelemmel töltött el.
A borítója sem fogott meg, így nehezen vettem kézbe.
Most tettem le. És mindenkinek csak ajánlani tudom.

Mindenekelőtt : Harper Lee megérdemelte a Pulitzer-díjat.
Nem szívesen olvasok vagy nézek magasan díjazott műveket, de ez valóban megérdemelte.
Röviden nem lehet írni róla.
A 30-as évek Amerikája, ahol jellemző volt a fajgyülőlet, (épp a világválság után vagyunk) valamint a társadalmi - inkább szűkebb környezeti - elvárások és azoknak való megfelelés. Ebben a közegben két szálon fut a cselekmény. Két gyerek, akiknek a mindennapjaiba tekinthetünk bele,akiknek az egyedülálló apa mások szerint sokat enged meg, akik nyáron naphosszat színdarabokat kreálnak önmaguk szórakoztatásásra és a falu rémét akarják kifigyelni.
A másik szál az apa története. Köztiszteletben álló ügyvéd, akit megbíztak egy nőgyalázó "nigger"védelmével a bíróságon.

"a niggerbarát olyan kifejezés, amelynek éppúgy semmi értelme, mintha valakit taknyosnak neveznek. Nehéz ezt megmagyarázni, tudatlan, hitvány emberek olyanokra szokták ezt mondani, akik szerintük a négereket többre becsülik, mint őket. Gyakran használják ezt a kifejezést hozzánk hasonló emberekre, amikor közönséges, rosszindulatú szóval akarnak valakit megbélyegezni.
– De te nem vagy igazán niggerbarát, vagy igen?
– De feltétlenül az vagyok. Igyekszem minden tehetségemmel szeretni mindenkit… Néha rosszulesik, néha pedig, szívem, egyáltalán nem is sértés az, amit más ember annak szánt, és ezért nem is fáj."

A cselekmény lassan bontakozik ki, de az első negyede után felpörög.
Egy bírósági ügy kellős közepén két ártatlan gyermek szemével láthatjuk a pert és a kisváros reakcióját.
A gyererek feltétlen bizalommal vannak apjuk iránt, még megrontatlan lélekkel figyelik az eseményt és épp az (p)ártatlanságuk miatt nem értik mi miért történik így.

"Ha minden ember egyforma, miért nem tudnak kijönni egymással? Ha mind egyformák, miért néznek le másokat oly nagy buzgalommal? Scout, én azt hiszem, kezdek megérteni valamit. Azt hiszem, kezdem érteni, miért zárkózik be a házukba Boo Radley évek óta…   Nem akar embereket látni."

Az apa mindvégig kitart az erkölcsi elvei mellett ( a  gyerekeket is így nevelte), kockára téve akár ez életét is.
"másokkal csak úgy tudok együtt élni, ha saját lelkiismeretem tiszta. Egyetlen dolog van, amiben sose dönthet többségi vélemény, és ez az egyén lelkiismerete."

Olvasmányos,jól megírt regény. Könnyű elveszni a történetben, mert az magával ragad.
S végül....             Azt hiszem több Atticus-ra, Scout-ra és Jem-re lenne szüksége a világnak.


Fülszöveg:
Az alabamai Maycomb városában utolsó gondtalan nyarát tölti egy testvérpár, Jem és négy évvel fiatalabb húga Scout. Az őket anya nélkül nevelő Finch ügyvéd megpróbál tökéletes apaként viselkedni, ám neki sem könnyű. Izzik körülötte a levegő: egy színes bőrű férfit véd a bíróságon… Ráadásul váratlan események, misztikus jelenések, nyugtalanító hírek zavarják meg a család nyugalmát. A gyerekek élete is gyökeresen megváltozik: a felnőtté válás varázslatos és fájdalmas útja immár elkerülhetetlen számukra…

Delphine De Vigan: No és Én

Már a címe és a borítója megfogott. Alig vártam hogy kézbevehessem. Bizony a témája miatt nem könnyű olvasmány, mégis minden korosztály számára ajánlanám. Nincs agyoncsavarva, szinte csak tényeket közöl.

Megmutatja a két pólust, Lou-t és No-t, s rajtuk keresztül néhány gondolatot vet fel.

De előbb álljon itt a fülszöveg:

Lou tizenhárom éves, látszólag mindene van, szülei, szobája, számítógépe.
Lou intellektuálisan koraérett, két osztállyal előrébb jár, mint kortársai. Lou álmodozó, nehezére esik megszólalni mások elôtt, és a cipőfűzője is mindig lóg.
No tizennyolc éves, senkije és semmije nincs, csak egy zötyögős kerekes bőröndje.
No bizalmatlan, vad, keserű.
No az utcán él. Hajléktalan.
Lucas tizenhét éves, az osztályban túlkoros, már kétszer bukott.
Lucas vagány, pimasz, szép, minden lány odavan érte.
Lucas egyedül lakik egy ötszobás, fényűző párizsi lakásban.
Három különböző módon magára hagyott fiatal, akinek a sorsa összekapcsolódik.


Szembeszállhat-e három tizenéves a világgal, a társadalmi realitásokkal?
Vagy minden próbálkozás hiábavaló, úgyis mindig a könyörtelen valóságé az utolsó szó?


Delphine de Vigan ezért a könyvéért számos elismerésben részesült, sőt a legrangosabb francia irodalmi kitüntetésre, a Goncourt-díjra is jelölték.


Kesernyés hangvételű, mégis szívmelengető regényét húsz országban adták ki, és mozifilm is készült belőle. Egy érzékenyen megírt, mély, igaz történet a barátságról és egy a sors ellenében végzett nagyszabású kísérletről.

Érdekes könyv volt, érdekes témával.
Nem oktat, nem fejteget, csak feldobja a témát és hagyja, hogy mindenki maga érlelje a további gondolatokat.
A történet eleje nagyon érdekes, szinte letehetetlen, de a közepétől kicsit lelassul.
Lou-t kedveltem, bár a zsenialitása ellenére gyereklánynak tűnik. - jó, tudom, az is.
Nagyon bírom Lucas-t, de számomra nem adott értéket a történet fő vonalához. Vagy több kellett volna belőle, vagy kevesebb. (netán semmi)
Egy ideig bíztattam No-t, majd bosszantott a viselkedése, hogy miért nem él a lehetőséggel ?  De be kellett látnom, hogy nem könnyű két világ közt élni, se ide, se oda nem tartozni.
Az egész történet kicsit idegen , ..... olyan francia.
Ők mások, másképpen élnek, másképpen nevel(ked)nek.
Nem hiszem, hogy ismerek bárkit, aki befogadna vadidegen embert, főképp fiatalt.
A történet vége furcsa volt nekem, nyitott maradt, s mégis furcsán zárt.

A két főszereplő élete gyökeresen eltér, mégis mindkettő célja ugyanaz:  figyelemre és szeretetre vágynak.
Mint mindannyian.
Úgy gondolom, napjainkban aktuális kérdés a hajléktalanok kérdése. Én sem szeretem őket, nem szívesen adok nekik pénzt, mert sokan elisszák, nem örülök, ha mellettem állnak a tömegközlekedésen, mert nagyon ápolatlanok (hogy finom legyek).
Ugyanakkor néha belegondolok,hogyan juthattak idáig? Ha engem kisemmiznének pl.váláskor, vajon lenne- e hova menjek? És ha nincs munkám, amiből albérletbe mehetnék, mit tennék? Vagy ez az utcán élő emberek szabad döntésének eredménye? Nem hiszem.... (A könyvben is kapunk egy lehetőséget az utcára kerülésre )

További kérdés: van-e kiút egy ilyen helyzetből? Olvastam egyszer egy cikket egy hajléktalan nőről, aki 10-15 év elteltével lassan összeszedte magát, lakásban él, gyereket szült és már van egy Trabantja is. :)

Nagyon elgondolkodtató, néhol kemény gondolatok vannak benne.
Ilyenek...
"A karácsony hazugság, ami egy fényekkel teleaggatott halott fa köré gyűjti a családokat, üres beszélgetésekből szőtt, több kiló vajas krém alá temetett hazugság, olyan hazugság, amelyben senki sem
hisz."

"… az életnek is vannak mellékhatásai, s ezek egyetlen termékismertetőben, egyetlen használati utasításban sincsenek feltüntetve."



"Mielőtt Nóval találkoztam volna, azt hittem, az erőszak a kiabálásban, az ütésekben, a háborúban, a vérben van. Most már tudom, hogy erőszak a csöndben is van, hogy szabad szemmel néha láthatatlan. Erőszak az idő, ami befedi a sebeket, erőszak a napok kérlelhetetlen láncolata, a visszafordulás lehetetlensége. Erőszak, ami kicsúszik a kezünkből, ami hallgat, nem mutatkozik, erőszak az, amire nincs magyarázat, ami örökre átlátszatlan marad."

"Ezek a pillanatok már nem tartoznak hozzánk, be vannak zárva egy dobozba, eltemetve egy gardrób mélyére, elérhetetlenül. Ezek a pillanatok megmerevedtek, mintha egy képeslapon vagy egy naptáron lennének, a színek végül talán majd elhalványulnak, kifakulnak, ki vannak tiltva az emlékezetből és a szavakból."

Oriana Fallaci: Levél egy meg nem született gyermekhez

Nem értem, miért nem olvastam ezt el eddig…. És nem tudom, hogy valaha ismét kézbe veszem-e.


Szomorú és vidám, optimista, de többször pesszimista, jing és jang  :) egyszerre férfi és női szemléletű, ugyanakkor mégis inkább feminim, de mi más is lehetne 1975-ben ? Olyan könyv, amely mellett nem mehet el senki közömbösen. Vagy nagyon szeretjük ( átérezzük, esetleg emlékszünk a titkos vagy titkolt gondolatokra, érzésekre ) vagy utáljuk (érthetetlennek tartjuk, megvetjük a gondolatait)

Nem mondom, hogy kötelező olvasmánnyá tenném, de mindenkinek a kezébe adnám, aki akar, aki nem akar gyereket, és akinek már van gyereke.

Mert hiába tagadjuk, a könyv első felében Fallaci által felsorolt kétségek, ingadozások mindannyiunkban ott voltak, legyünk akár anyák, akár apák.


Fülszöveg:
„Ma éjjel tudtam meg, hogy vagy: egy csöppnyi élet a semmiből” – kezdi születendő gyermekéhez intézett monológját Fallaci önéletrajzi ihletésű könyvének hősnője. A felfedezés nyomán ezernyi kérdés fogalmazódik meg benne: Mi a szeretet? Mit ér a család? Mely pillanatban kezdődik az emberi élet? Férfinak jobb-e születni vagy nőnek? Hogyan egyeztethető össze egy nő életében a hivatás és a gyermekvállalás? S mind közül a legfontosabb: vajon van-e joga rákényszeríteni akaratát az éppen csak megfogant lényre? Kegyetlen őszinteséggel faggatja önmagát, gyengeségeit sem szégyelli, kétségbeesését sem titkolja, de minden sorát az élet szeretete hatja át.




A női és általában az emberi lét nagy kérdéseit feszegető, mégis rendkívül olvasmányos mű évtizedek óta őrzi népszerűségét. Első megjelenése, az 1970-es évek óta mit sem veszített aktualitásából, frissességéből. A szöveget a legújabb olasz kiadáshoz igazított fordításban adjuk közre.


Oriana Fallaci Firenzében született 1929-ben. Újságíróként rengeteg híres személyiséggel, politikussal, művésszel készített interjút. Regényeit, riportkönyveit számos nyelvre lefordították. A magyar olvasók többek között a Ha meghal a Nap, a Pénelopé a háborúban és az Insallah című könyvek révén ismerhették meg. Szenvedélyes állásfoglalásai többször is nagy vitát váltottak ki. Élete utolsó éveit az Egyesült Államokban töltötte. 2006-ban hunyt el szülővárosában.


Néhány idézet: (bár szinte az egész könyvet kiírhatnám ide...)

"az, amit egy férfi és egy nő közötti szerelemnek hívnak, nem más, mint egy évszak. És a szerelem szárba szökkenésekor ez az évszak a virágzás ünnepe, a szerelem hervadásakor viszont már csak egy csomó rothadt levél."

"Csak az tudja igazán értékelni az élet szépségét, és csak az tud jóízűt nevetni, aki valaha sokat sírt. Sírni könnyű, nevetni nehéz."

"Az ember csak úgy számíthat mások megbecsülésére, ha van önbecsülése, és csak akkor hisznek benne, ha ő is hisz magában."

"A szívnek és az értelemnek nincs neme.És a magatartásnak sincs. Ha lesz szíved és hozzá értelmed, látni fogod, hogy én nem állok be azok közé, akik arra akarnak kényszeríteni, hogy így vagy úgy élj, szerint, hogy férfi vagy-e vagy nő. "

"Már az is veszélyt hord magában, hogy világra jövünk.Annak a veszélyét, hogy később megbánhatjuk."

"Egy férfi nem esik teherbe, és...erről jut eszembe, szerinted ez előny vagy hátrány? Tegnapig úgy véltem, előny, sőt kiváltság. Ma már hátránynak érzem."

Jodie Picoult : Törékeny

Nehéz írnom erről a könyvről. Nem azért mert annyira felkavar, hanem azért mert felbosszant és felkavar.
Kicsit Doris Lessing: Az ötödik gyerek-e jutott eszembe róla
Inkább bosszantott a történet (illetve az anya), mint szórakoztatott vagy elgondolkodtatott.

Jöjjön a fülszöveg : 
" Egy törékeny kislány, egy összetört anyai szív


Egy házaspár mindennél jobban szeretne kisbabát. Nagy nehézségek után végre meg is születik Willow, aki sajnos súlyos csonttörékenységgel jön a világra. Hat éves koráig hetvenöt csontja törik el, még egy tüsszentés is életveszélybe sodorhatja. A család békéjét óhatatlanul is felborítja az állandó riadókészültség: az édesanya előző házasságából származó lánya egyre veszélyesebb módon igyekszik felhívni magára a figyelmet, a korábban boldog életet élő pár összekap minden apróságon, és az anya által elindított kártérítési per alperese pedig éppen egyetlen és legjobb barátnője.
A világhírű amerikai bestsellerszerző új regénye megmutatja, milyen könnyen elszakad a szeretetből és öncsalásból, kegyes hazugságokból és elhallgatásokból szőtt háló, és a zuhanás után rájövünk, milyen törékeny az életünk."


Tehát ismét egy Picoult-tól oly jól ismert morális kérdés .
Beteg gyerek, melynek nevelése, gondozása, ápolása a szülőktől erőn feletti teljesítményt kíván.
Mit lehet és mit kell tenni? Meddig vagyunk képesek elmenni? Képesek vagyunk-e mindenen és mindenkin átgázolni a (ha még oly magasztos) cél eléréséhez? Mit nyerünk vagy veszíthetünk a harc végén ? 
Hogyan lehet valakit egyoldalúan elítélni (ügyvéd anyja), ha nem ismerünk minden körülményt?
Van egy visszatérő mondat a könyvben: 
"És bárki bármit mond, igenis hiányozhat olyasvalaki, akit soha nem ismertem."
Nos nem értek egyet vele. Szerintem CSAK az hiányozhat, amit (akit) ismerünk.

Ami végképp felbosszantott : az anya. Nem az hogy a barátságot felrúgja, nem az, hogy a családját szétcincálja, ( na jó egy kicsit ezek is!),  hanem az hogy a másik gyerekét elfelejtette, elveszítette ,vagy ha jobban tetszik - elengedte.
Tudom, mindig a problémással kell többet foglalkozni, de mint ebben a történetben is a kevesbé problémásból az elhanyagolással problémásabb gyerek lehet.
Szeretném hinni hogy ennél jobb szülő vagyok.

Egyszer egy drogprevenciós előadáson egy anya elmondta, a kisebb gyereke beteges volt, sokat kellett ide-oda vinni..  A nagyobbik jól tanult, önálló volt, nem igényelt különösebb odafigyelést....   Majd egyszer hívta a jegyző, hogy a nagyot lopáson kapták. Azért lopott, mert szép lassan drogos lett és kellett a pénz a drogra.
Sokmindent szenvedett el az az anya is, hogy a gyereke 2 éve tiszta. A kicsiről nem tudok.

Tudom, tisztában vagyok vele -  vagy csak sejtem- milyen nehéz dolga lehet egy beteg (vagy bármilyen problémás) gyerek szülőjének lenni.
Nem biztos hogy beválllatam volna egy beteg gyereket - igen, meg lehet vetni.
Ha most történne a gyerekeimmel valami, én is oroszlánként harcolnék, tűzön-vízen keresztülvinném az elgondolásaimat, de oda kell figyelni mindegyikre. Kicsit a Nővérem Hugá-ra hasonlít a történet ebből a szempontból, ahol CSAK a beteg gyerek a fontos, és mindenki ezt a célt szolgálja, ezért él.

Mert igen , harcolni kell, erősen, jóakarón, de szerintem van egy pont, ahol el kell engedni.
Mert van egy pont, ahol félre kell tennünk a saját önzésünket.... Mert lehet, hogy csak mi akarjuk annyira védeni, óvni, támogatni, segíteni,....

Nos ha Picoultnak az volt ezzel a történettel a célja, hogy figyeljünk jobban oda az összes csemeténkre, a családunkra, a barátainkra, akkor elérte a célját.
Ha az volt a célja, hogy megmutassa, a pénz nem boldogít és nem ad midenre megoldás, (gondolj a csekkre a hűtőn), akkor is elérte a célját .


Néhány jó mondat:

"A Facebook elvileg közösségi oldal, ám úgy látom, a legtöbb ismerősöm, magamat is beleértve, túl sok időt tölt a saját profilja szerkesztgetésével meg a mások üzenőfalának összefirkálásával ahelyett, hogy inkább személyesen találkoznának."


"Az örökbefogadás olyan, mint az a könyv, amiből kitépték az első fejezetet. Így is lehet élvezetes, de az ember óhatatlanul kíváncsi az elejére."

"Hát csak a szülés tehet anyává valakit? És vajon megszűnik anya lenni, aki örökbe adja a gyerekét?"

Scott Westerfeld: Különlegesek

A Különleges Körülmények Ügyosztálya:  ezektől a szavaktól Tallyt taszító, lázadó csúf napjai óta kiveri a víz. Régen a Különlegesek csupán fenyegető szóbeszédként léteztek, félelmetesen szépet, veszélyesen erőset, és lélegzetelállítóan gyorsat is jelentve. Egy hétköznapi Szép leélheti az életét úgy, hogy soha nem találkozik Különlegessel. Tally azonban sosem volt hétköznapi.
Most pedig egyik napról a másikra maga is közéjük tartozik: feltuningolt harci gépezet, melynek célja, hogy a Csúfok nyugton, a Szépek pedig bután maradjanak. Az erő, a sebesség, és gondolkodásának gyorsasága és tisztasága jobb érzés, mint bármi, amire Tally vissza tud emlékezni. Általában. Azonban szívének egy aprócska csücske még mindig emlékszik valami többre. Ezt mégis könnyű elhessegetni, amíg Tallynek fel nem ajánlják a feladatot, hogy irtsa ki véglegesen Újfüstös lázadóit. Végül nincs más választása: hallgatni kénytelen arra az apró, halk szívdobbanásra, vagy véghezvinni a feladatot, melyre beprogramozták.


Akárhogy dönt is, Tally világa soha többé nem lesz már a régi.


Ennyi volt a fülszöveg, jöhetek én.

Sajna … elrontotta .Az előző végéből érezhető volt, hogy nagyon nagy durranást kell csinálnia a harmadik részre.És ez nem sikerült.


Miután Tally különlegessé lett, számomra mintha elveszítette volna a személyiségét. Jó, lehet hogy ez volt az író célja, de ez a lány, aki beáll a sorba és szinte nincs egy önálló gondolata… Hát őt nem szerettem. Még Shay-t is inkább kedveltem mint Tally-t. Westerfeld már korábban a disztópikus világ ellen állított, együttéreztem a Füstösökkel és a lázadókkal, de most elérte, hogy a főszerelő ellen drukkoljak. Hisz ő az olvasó számára „rossz” lett. Az író megpróbálta „jóvá tenni”, de szerintem ez nem sikerült.

Szumma szummárum :
a három rész „egyre gyengébb” lett ...
mégis ajánlom a tiniknek, mert (olvasóvá, sőt sci-fi olvasóvá nevel) leköti és talán gondolkodásra serkenti a fiatalokat.
Sok olyan gondolat van  a sorozatban, amin valóban érdemes elgondolkodni.
Pl. Számít-e a külső szépség, vannak-e magasabb rendű értékek önmagunknál,  kell-e a hatalom, a rend, a szabály egy társadalomban, valóban egyformának -egyenrangúnak kell -e lennünk,...... ?

Azt hiszem Westerfeld még írhat jó könyvet, csak túl kell lépnie Tally-ékon és a "kényszer-íráson".

Scott Westerfeld: Szépek

Fülszöveg:


Gyönyörű. Közkedvelt. Tökéletes. Tökéletesen mű. Tally végre szép lett. A tökéletesnél is jobban néz ki, ruhái őrületesek, a fiúja észvesztő, s ő a társaság központja. Éppen ez az amire vágyott. De a sok szórakozás - az állandó bulik, a high-tech luxus, a teljes szabadság- semvpalástolja, hogy valami nincs rendjén.Valami fontos.Ekkor üzenet érkezik tally csúf múltjából. Miután elolvasta, emlékezni kezd arra, hogy mi is a baj a szép élettel, s vége a multaságnak. Választania kell: vagy azért küzd, hogy elfelejtse amit tud, vagy pedig az életéért, mivel a hatóságok nem hagynak életben senkit, aki ilyen információ birtokában van

Nos ez kevésbé tetszett, mint az első könyv.
A történet nagyon-nagyon vontatottan indult.
De hál'isten beindult , igaz valahol a könyv felénél.
Számomra ott kezdődött az igazi sztori, amikor visszautalt az első könyvre (levél Tallytól Tallynak és a gyógyszeres rész)
- jó lett, érdekesen volt "megcsavarva",
Kicsit vadnak tűnt az a prerozsdás , ősközösség-szerű rész. Igaz, megismertünk új embereket, új társadalmi problémákat. PL.
Érdekes kérdés: kiket is imádunk Istenekként ??? !!

Kicsit csalódtam a főszereplő viselkedésében, nem volt annyira karakán, talpraesett, nem volt olyan sok "trükkje", mint korábban . Ez nekem nem volt olyan ütős, mint az első rész, de ez nem akadályoz meg benne, hogy alig várjam a befejező részt.

Scott Westerfeld: Csúfok

Első mondat:
A kora nyári ég macskahányásszínű volt.


Mindenki olyan gyönyörű lesz, mint egy szupermodell. Mi baj lehet ezzel? Tallynek hamarosan itt a tizenhatodik születésnapja, amit már alig vár. Nem a jogosítvány miatt, hanem azért, hogy széppé változhasson. Tally világában a tizenhatodik születésnap egy olyan műtétet jelent, ami az embert taszító csúfból lélegzetelállítóan vonzó széppé változtatja, aki azonnal egy olyan high- tech paradicsomba kerül, ahol nincs más dolga, mint igazán jól szórakozni. Tally új barátnője Shay azonban nem biztos benne, hogy széppé akar válni. Szívesebben tenné kockára az életét odakint. Amikor Shay megszökik, Tally megismeri a szépek világának egy teljesen új oldalát, ami nem valami szép. A hatóságok az elképzelhető legrosszabb ajánlatot teszik Tallynek: találja meg barátnőjét és adja a kezükre, máskülönben sosem változhat széppé. Választása örökre megváltoztatja az életét. Egy új, rabulejtő trilógia első kötete."

Első benyomásom : Nem tetszik a könyv borító. A cím nincs összhangban a képpel.
Második benyomás: Hogy lehet ilyan hülya mondattal kezdeni egy történetet? Milyen szíű a macskahányás?

Ezután: nem tudtam letenni. Egy nagyon jól megszerkesztett sci-fi, abból is a disztópia ékes példája könnyen emészthető formában.
(Disztópia = negatív jövőképű társadalom víziója - klasszikusa Orwell:1984 és Huxley: Szép új világ)
Bár lehet hogy vannak, akiknek ez utópia, és lemondanának a szabad és önálló gondolkodásról a szépségért cserébe.

Az író (kiadó) 12 éves kortól ajánlja, én viszont mindekinek (felnőtteknek is) ajánlom.
Mert sokkal több van ebbe a könyvben, mint egy egyszerű tini történet.
Szépség - Csúfság :  Mit tartuk szépnek? Miért könnyebb a szépeknek? Miért vonzó a szimmetria, a nagy szem? Miért akarunk beolvadni a tömegbe, hasonlítani másokhoz?
Érdekes gondolat, hogy megtervezheti mindenki a "jövőképét", ami természetesen csak a testképre vonatkozik. (soványakat feltöltenek, testesebbekből lefaragnak)
Ugyanakkor jelzést ad arra, hogy mindenki bőrszíne egyenlő, hogy ne érjen senkit diszkrimináció.
Ezért cserébe csak egy apró dolgot kell adni..... A szellemi szabadságukat.

Ugyanakkor a könyv befejezése is olyan, mit egy jó filmé, nyitva hagyta az ajtót a folytatás felé.
Egyébként igazi "könyvmolyképző" könyv.
Bevezeti a fiatal olvasót az olvasás örömébe, a szereplők korukat tekintve és szellemileg is tinik tini problémákkal, ugyanakkor egy kis sci-fi-vel is megismerteti az "óvatlant". Ügyes húzás.
Már kikölcsömöztem a következő két részt, remélem azok is hasonlóan élvezetesek lesznek.


Idézetek:
"Bárcsak bölcsebbek és fejlettebbek lennének az emberek, hogy mindenkit egyformán kezeljenek akkor is, ha más a kinézetük!"

"A természetnek legalább nem kell műtét, hogy szép legyen. Egyszerűen csak az, és kész"
"Nem az utazáshoz kell a bátorság, ... Bátorság ahhoz kell, hogy elhagyd az otthonodat."
"Az egyik jó dolog abban, ha valaki szép, hogy az emberek lenyelik a kellemetlen szokásait"

Markus Zusak: A könyvtolvaj

Huhhhh, hát ez nagyon ott van.
Most tettem le, és szinte vágyom rá, hogy úra kezdjem.

Iszonyatosan jól írja le az író a történetet, nagyon szeretem a szereplőket, elborzaszt a háború, a hitleri kegyetlenkedés....
Egyszerre szeretem és gyűlölöm.
Ahogy a könyvbe Liesel írja utolsó mondatként:
"Gyűlölöm és szeretem a szavakat ... ",
Igaz hogy ő hozzáteszi: "és remélem hogy jól használtam őket"
Hát kicsi Liesel, meg szeretnélek nyugtatni, JÓL HASZNÁLTAD ŐKET! Sőt nagyszerűen!!

A borítójába azonnal beleszerettem, amint megláttam. Pedig jobban megnézve...   hát nem is tudom ...
A második benyomásom: a súlya. Manapság igen szokatlan, hogy minőségi papírra vessék a betűket.  Utólag látom, maradandó akartak alkotni, ha már Zusak maradandót alkotott.

Amikor elkezdtem, azt hittem ez nem az én könyvem. Mi az hogy a Halál mesél el egy történetet? Az első tizen oldal olvasásakor felreppent egy gondolatom : abba fogom hagyni. De mint ismeretes, minden írónak adni kell egy órát. Hát bizony Zusak meggyőzött.
Ugyan picit zavar, hogy a Halál időnként előre lelövi a "poént", de néha még talán jó is. Hisz drukkolnék a főszereplőknek.. de nem szükséges, mert Ő már felkészített a valóságra.

Nagyon képletesen ábrázolja a félelem melletti életet, az emberiességet, az embertelenséget.
Eddig csak ezt a könyvtári példányt olvastam, de érdemes arra, hogy megszerezzem.
Mert maradandó és örök érvényű.
Mint az érzés, amit kivált.

S mi lenne velem idézet nélkül:
"Azt hiszem az emberek szeretnek nézni egy kis pusztítást. Homokvár, kártyavár, ezzel kezdik. És egyre nagyobb dolgok jönnek - ehhez nagy tehetségük van. "

Véleményem: MINDENKI OLVASSA EL!


Fülszöveg:
"EGY APRÓ KIS TÉNY:


MEG FOGTOK HALNI


1939. A náci Németország. Az ország visszafojtja lélegzetét. A halálnak sohasem volt még ennyi dolga.
Liesel, egy kilencéves kislány a nevelőszüleivel él a Himmel utcában. A szüleit koncentrációs táborba vitték. Liesel könyveket lop. Ez az ő története meg a Himmel utca többi lakójáé, amikor a bombák hullani kezdenek.


FONTOS INFORMÁCIÓK
ez a kis történet
egy lányról
egy harmonikásról
néhány fanatikus németről
egy zsidó bokszolóról
és egészen sok lopásról szól


MÉG VALAMI, AMIT TUDNOTOK KELL
A HALÁL HÁROMSZOR FOGJA MEGLÁTOGATNI A KÖNYVTOLVAJT

Denise Vega: Ide kattints!

Ha tini lennék, esetleg új suliban tanulnék, imádnám.
Ebből kinőttem, így egy gyorsan emészthető és jópofa történetnek tartom.
Tanulság is van… a tetteinkért vállalni kell a következményeket….. az idő mindent megold …. nézzünk szembe magunkkal és próbáljunk objektíven figyelni a környezetünket.
Jók a karakterek, szinte beleélem magam az új közösségbe kerülő tini helyébe, bár a 13 éves lánynak a 42-es lábat kissé túlzásnak tartom :) 
Jópofa a végén a nyalókás hasonlat :) 


Fülszöveg: 
Erin Swift hetedikes. A kisujjában van a számítógép.
Szereti a csokit. Nagy lába van, ezért jól focizik, de rosszul táncol. Minden összejött neki: új suliba kerül, ahol életükben először nem egy osztályba járnak a legjobb barátnőjével, Jillyvel. Meg itt van az osztályból Szuper Fiú is, Mark, aki nagyon bejön Erinnek. Az iskola saját számítógépes hálózatot, Intranetet indít, és Erin a program kulcsa, miközben a hálaadásnapi színjátékban egy cső kukoricát játszik. Ekkor csap be a menykő, és saját maga is meglepődik mindazon, amit másokkal együtt megtud önmagáról – a gömbölyű nyalóka sokféle ízéről már nem is szólva

Justin Cronin: A szabadulás

Aztaaaa!!!  
Na ez igen, ilyennek kell lennie egy jó könyvnek.
800 oldal?
Észre sem vettem... valahogy elragadott és lebilincselt...
Már értem, miért King írt hozzá ajánlást !
Nagyon jó történet, enyhén Végítélet ízű (kis Álomcsapdával vegyítve), ugyanakkor mégsem az.
A szereplők jól vannak kitalálva és kialakítva. A cselekmény magával ránt és el sem enged!  
Remek érzékkel megírt történet, kicsit nyitva hagyva az esetleges folytatáshoz..
Ahol nincs komoly történés, ott egy naplóval áthidalva az idő...   Szóval remek!
Ugyanakkor romantikusok ne olvassák, mert néhol horrorisztikus jelenetekkel találkozhatunk.

Kicsit a mai igényekhez igazítva vámpíros lények vannak benne, de nem vitte túlzásba a karaktert, mert nem ez a fontos. 
A fontos ? Hát kinek mi. 
Engem megragadott a Végítélet hangulat, azaz ha valamilyen oknál fogva csak pár ember marad élve a Földön, hogyan kezdenek új életet, hogyan és milyen körülmények között alakul ki egy új társadalom? Szükséges-e a társadalmi hierarchia?
Hogyan tud élni valaki, aki százszor lassabban öregszik, mint a környezete? (korábban elemeztem a Hegylakót, mint hallhatatlant). Be tudunk-e fogadni valakit, aki más mint mi?
(ezt a kérdést kicsit S.Meyer Burok könyve is megpendíti)
Meddig ember az ember és mikor lesz állattá?


Fülszöveg:
Rákban elhunyt felesége halála után Dr. Lear, az özvegy tudós elkezdi kutatni a hosszú élet titkát, a betegségek és az öregedés ellenszerét. A hamarosan a hadsereg felügyelete alá kerülő kísérletsorozat eredményeként azonban a 12 kísérleti alany – minden emberi vonását elvesztve – félelmetes, gyilkos lénnyé alakul át. A kutatás utolsó fázisában a tudósnak szüksége van egy hatéves kislányra is, akit szintén beoltanak a kiszámíthatatlan hatású vírussal. Annak ellenére, hogy a Colorado-hegységbeli kísérleti telepet kommandósok őrzik, a 12 kísérleti alany, azaz „fertőzött” kiszabadul. Senki és semmi nem állíthatja meg őket, a fertőzés egyre terjed, s mind több ember válik hozzájuk hasonló vérszomjas szörnyeteggé. Egyedül Amy, a hatéves kislány szervezete reagál másképpen a vírusra. A különös, világító lényekké átalakuló fertőzöttek az Egyesült Államok egész területét ellepik: már csak egy emberi közösség marad valahol Kaliforniában, melynek tagjai jól kiépített erődjük és harcosaik segítségével majd’ száz éven át megakadályozzák a fertőzöttek bejutását. A Kolónia lakói elszigetelten élnek a kaliforniai hegyekben, a régi, vírus előtti világot az idősek beszámolóiból vagy a Hosszú Portyákon látott romokból ismerik. Egy nap fura lány jelenik meg a Kolónia kapujában – Amy, aki immár több mint százéves, jóllehet még mindig kamaszlánynak látszik. Felbukkanása gyökeres változást hoz a Kolónia életében…
Justin Cronin A szabadulás című poszt-apokaliptikus látomása egy ezer évet átfogó trilógia első része. A könyv megfilmesítési jogát már megvette a Fox 2000 filmstúdió.


„Nem minden évben jelenik meg olyan könyv, mely lenyűgözi a megszállott regényolvasókat, akik valósággal a rabjává válnak, mert a műben olyan kitűnően ötvöződik a remekül kitalált történet és az egyszerű, mégis fenséges szöveg. Az idei évben ez az adomány Justin Cronin A szabadulás című regényében ölt testet. Olvassanak el csak tizenöt oldalt, és meglátják: képtelenek lesznek abbahagyni; olvassanak el újabb tizenöt oldalt, és meglátják: a történet rabul ejti önöket, hajnalig le sem tudják tenni a könyvet. Olyan mű ez, melynek élettelisége a szárnyaló képzelet legnagyobb epikus alkotásaival vetekszik. Mi mást mondhatnék még? Talán csak annyit: olvassák ezt a könyvet, és meglátják, a hétköznapi világ egyszerűen megszűnik létezni.”
Stephen King