Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos

Ez sem az én könyvem volt... :(
A 15 éves kora miatt azt hittem valami ifjúsági regény akadt a kezembe. Olvasás közben Kinget megszégyenítő horrorisztikus részletességgel ábrázol dolgokat. (mondjuk szerintem King nem horror szerző)  Aztán valami démoni sztori kerekedik belőle...
Hát nekem csak egy könyv, egy történet volt. Sem több, sem kevesebb.
Már csak az a kérdés, hogy a másik Wells könyv milyen lesz, mert egyszerre kettőt kölcsönöztem ki a könyvtárból.  


Fülszöveg:
John Wayne Cleavernek hívnak.
15 éves vagyok, és a hullák a hobbim.
A terapeutám szerint szociopata vagyok.
De nem vagyok sorozatgyilkos.

John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…
Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket.
Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír.



“A Dexter könyvek és a belőlük készült tv-sorozat rajongói imádni fogják Dan Wells kirobbanó sikerű debütáló regényét.” – Publishers Weekly

John Irving: Fohász Owen Meanyért

Ambivalens számomra ez a könyv.
Sem letenni, sem olvasni nem akartam.
Az eleje leginkább unalmas volt.
Majd eljön az igaz barátság története, melyet megszakít történelmi vagy politikai tényekkel, adatokkal.
Folytonos hullámzásban voltam az olvasása közben.
Felizgat azzal, hogy valamit megtudunk a Vörös Lady-ről, de újra valami más kerül előtérbe. Sokáig fontosnak tűnik, ki a "titokzatos" apa, de amint kiderül, már túl is léptünk rajta.
Jó lenne a szereplő ábrázolás is.
Értékelem, hogy a "kőszikla", az érzelemmentes "gránit"apa gyereke ilyen értő és érző emberke lett. Értékelem, hogy valóban a kisnövésű (nem törpe) emberek vonzóak a normál embereknek Még a jövőbelátás is ..szo-szo.. elfogadtam.
Értékelem a fiúk közt felnövő, kissé kirekesztett fiús lány karakterét, akinek a szerelem és a barát is Owen. Mégsem értem, hogy ebben a  történetben mindenkiért Owen tesz valamit, és senki nem tesz érte vagy másokért. 
Nehéz írni róla. Lehet hogy még emésztenem kell ?

Fülszöveg:
A John Irving-életműsorozat legújabb kötetét tartja kezében az olvasó. A Fohász Owen Meanyért a szerző mindmáig egyik legnépszerűbb regénye az 1978-as áttörést hozó világsiker, a Garp szerint a világ mellett. Az eredetileg 1989-ben megjelent regény a narrátor John Wheelwright és gyerekkori barátja, a furcsa hangú, gnómszerű fiú, Owen Meany hétköznapinak korántsem nevezhető kapcsolatát meséli el, miközben végigkalauzolja az olvasót az ötvenes-hatvanas évek Amerikájának viharos történelmén. Owen Meany, ez a rendkívüli intelligenciával megáldott, törpe növésű emberke a regény kezdetén egy baseball-mérkőzésen egy szerencsétlen ütésnél eltalálja legjobb barátja, John Wheelwright anyját, a szépséges és mindig vidám Tabitha Wheelwrightot, aki azonnal szörnyethal. Owen nem hisz a véletlenekben: úgy tekint magára, mint eszközre Isten kezében. Ami az 1953-as szörnyű baleset után a fiúkkal történik, egyszerre különös, rémisztő és megindító. Végigkövethetjük, hogyan lesz Owen komikus alakjából, ebből a mesteri önámítóból egy isteni terv végrehajtója, hogyan válik a majd’ mindenki által kigúnyolt és lenézett kölyökből tragikus sorsú hős. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy Irving csodabogarakban nem szűkölködő írói univerzumában Owen Meany az egyik legkülönösebb, legmegfejthetetlenebb jelenség, olyan regényalak, akinek furcsa hangja sokáig visszhangzik majd az olvasóban, jóval azután is, hogy kilépett a történetből. „John Irving a kedvenc amerikai íróm.” – Haruki Murakami

Natascha Kampusch: 3096 nap

Nem tudom hogyan lehet ezt a történetet értékelni.... leginkább sehogy.
Szörnyű, rémséges, borzalmas....  Hihetetlen... Megdöbbentő... 
Nem tudom mennyi a valós, hisz egyetlen túlélőként Natascha azt mond, amit akar, bár a képek így is szörnyűek..
Nem tudom Stockholm-szindrómás-e, bár én hajlok efelé, mert szörnyű a tudta, hogy - ahogy önmagát a kutyához hasonlítja- nem ahrapta meg a bántó kezet, mert az adott enni is, az volt az egyetlen kapcsolata.
Nem tudom hogy volt képes így élni, és túlélni, .... Nem tudom, és mégis tudom, értem, és Natascha segített megérteni (vagy legalábbis érteni) azokat a nőket, akik a (lelki vagy fizikai) bántalmazást tűrik és nem tesznek ellene. 

És minden szörnyűség ellenére a legmegdöbbentőbb mondatai azok voltak, ahol azt elemezte, hogy az embereknek kell egy név, egy tettes,  hogy minden nap nyugodtan fekhessenek le, szemet hunyva a környezetünkben előforduló bántalmazás felett..
"Ennek a társadalomnak szüksége van az olyan bűnösökre, mint Wolfgang Priklopil, hogy arcot adjon a benne lakó gonosznak, és ezzel leválassza önmagáról. A társadalomnak szüksége van a pinceodúmról készült képekre, hogy ne kelljen ránéznie arra a sok lakásra és kertre, amelyekben az erőszak nyárspolgárian kedélyes arcát mutatja. A társadalom az enyémhez hasonló látványos eseteket arra használja, hogy megszabaduljon a mindennapos bűnözés sok névtelen áldozatáért való felelősségtől."

Többször eszembe jutott, miért nem fut el? Miért nem öli meg a tettest? Azt hiszem, ezt mi, akik nem tapasztaltunk ilyet, nem fogjuk megérteni.
Van egy ismerősöm, aki hasonlít kicsit Nataschára. Él egy kapcsolatban, ahol lelki terrorban tartják. Nem tehet meg dolgokat, szinte nem lehet önálló személyisége, gondolata. Számomra ez elfogadhatatlan és érthetetlen, de ő nem akar változtatni.Mert nem tud. Ha változtatna, akkor egyedül maradna, és ez számára félelmetesebb lehet, mint a mostani terror. És hiába biztosítom afelől, hogy mellette leszek, segítem, támogatom, gyenge vagyok a másikhoz képest.  




Nos, vissza Nataschához.
Ilyen volt.... 

És a hely, ahol fogva tartották...
:

Emögött a szekrény mögött volt az átjáró ... 


  És a tettes... 
Itt egy  video a helyről, ahol ez a szegény lány 8 évig raboskodott.

John Fowles: A lepkegyűjtő

Érdekes tanulmány egy dolog két oldalról való megközelítése.

Bizonyára bennem van a hiba, de Fredericket nem tudtam gyűlölni. Egy nagyon egyszerű embernek tartom, aki a körülményei, a környezete miatt lett olyan nagyon szürke, olyan unalmas. Ugyanakkor a tett elkövetése után nagyon igyekezett, hogy az általa imádott, vagy idealizált  személynek megfeleljen minden szempontból, mindent megtett, hogy "felérjen" az istenített ideálhoz..
Miranda kifejezetten unszimpatikus volt a maga sznobizmusával, a "kivagyiságával". Számomra irritáló volt, ahogy mindenki felett állónak, mindenkinél többnek, jobbnak gondolta magát és ugyan a történet során ez kissé csökkent, de megmaradt végig benne.
Miranda története lassú volt, szinte unalmas. 

Lauren Oliver: Delírium

Megint egy disztópiás könyv, amit azért olvastam el, hogy eldöntsem, a gyerek kezébe adjam-e. Nos, nem fogom a kezébe adni.
Jó volt, jó volt, de...  Sok "de" kerülhet ide.
Az ötlet nagyon jó volt, ezt mindenképpen értékelnem kell, hiszen mindannyian tudjuk, a szerelem és a háború nem áll messze egymástól.
Lehet, hogy a szerelem (szeretet, önzés, ...) kiírtásával kevesebb bánat és háborúskodás lenne a világban.
Mégis a megvalósítás nem tetszett... Olvasmányos volt, de a karakterek elnagyoltak voltak, nem adtak semmit, sem érzéseket, sem gondolatokat, semmi építőt. Mintha nem lenne önálló gondolatuk, csak úgy voltak.
Arról nem is beszélve, hogy a Csúfok,Szépek, Különlegesek trilógia már bevezetett minket egy nagyon hasonló történetbe, a Suzanne Collins trilógiáról nem is beszélve.Olvasás közben többször eszembe jutott a Capitolium, mely irányítása alatt akarja tartani az embereket.
Néhol Orwell is eszembe jutott, és éppen ezért nem tetszett ez a könyv.
Ha egy történet olvasása közben más történetek jutnak az szembe, akkor az nem köt le, vagy csak koppintásnak érzem.
Vélhetőleg olyan ez a könyv a korábbi két trilógia után, mint E.L.James 50 árnyalatos könyvei után az Sylvia Day könyveket olvasni.
Mert ha szeretünk pl. a fasírtot, akkor azt eredeti formájában szeretjük, nem a zöldséges vagy szójás változatát. Mert lehet hogy az is jó, de nem az igazi.... 

Fülszöveg:

„Kilencvenöt nap, és védett leszek. Nem tudom, fájni fog-e a kúra. Túl akarok lenni rajta. Nehéz türelmesnek maradnom. Nehéz nem félni, amíg nem vagyok biztonságban, habár a delírium eddig még elkerült. Mégis aggódom. Állítólag a régi időkben az emberek megőrültek a szerelemtől. Ez a legelvetemültebb gyilkos a világon: akkor is végez az áldozattal, ha megérinti, és akkor is, ha nem.”
LAUREN OLIVER már első, remekbe szabott regényével lenyűgözte az olvasókat. A Mielőtt elmegyek a Publishers Weekly elragadtatott kritikájában „nyers, érzelmes, helyenként gyönyörű” könyvként szerepelt, amelynek vége „merész, ugyanakkor szívfacsaró”. Az írónő rég várt második regényével, amely egy disztópikus trilógia első kötete, ismét kivételes tehetségéről és sokoldalúságáról tesz tanúbizonyságot.