Nem is tudom... olyan volt mint egy fénykép, egy pillanatkép... Körülírta a fotó előtti és a fotó utáni néhány percet és ennyi.
Mintha azt mondaná: Nesze, és ezzel kibökte a szememet.
Lorenzo a lázadó tinédzser, aki szeretne valahová tartozni...
Olivia, épp csak korban idősebb Lorenzónál, de a lázadásból nem tudott kilábalni, kinőni... Olyan átgondolatlanok, olyan felelőtlenek, olyan... Nem is tudom..
A nagyi látogatása végképp szürreális volt, nekem egyáltalán nem illett a történetbe.
Keveset kaptam a szereplőkből, keveset kaptam a történetből. Sokkal többet (oldal és történetet) ki lehetett volna hozni ebből. Vagy ha nem, akkor elég lett volna novellaként előadni.
Ez most nekem se ilyen, se olyan.... .
Fülszöveg:
Ne halj meg. Kérlek. Ne halj meg. Majd én segítek. Bízd csak rám…
A magának való és kissé neurotikus, tizennégy esztendős Lorenzo azt
hazudja, hogy iskolatársaival síelni megy, ám ehelyett római bérházuk
pincéjébe zárkózik be, hogy ott, a kellemetlen külvilág konfliktusait és
képmutatását kirekesztve, egy héten át csak heverésszen, olvasgasson,
kedvenc időtöltéseinek éljen. Nem számol azonban egy váratlan
fordulattal: a pincébe egyszer csak betoppan alig ismert féltestvére, a
huszonhárom éves Olivia is. A drog, a világ és önmaga elől menekülő,
törékeny és esendő Olivia megjelenése nyomán minden megváltozik. Lorenzo
kénytelen levetni a problémás kamasz álarcát, és tenni valamit, mert
nagy baj van…
Kis terjedelme ellenére valóságos fejlődésregény az Én és te, melynek
szerzője a nagy sikerű előzmények – az Én nem félek vagy a Magammal
viszlek – után most újabb emlékezetes kamaszhős ábrázolásával ad
bizonyságot rendkívüli tehetségéről.
A Strega-díjas író könyvét Olaszországban eddig már több mint
félmillióan olvasták. Sokatmondó tény, hogy a világhírű alkotó, Bernardo
Bertolucci éppen az Én és te megfilmesítésével tért most vissza hosszú
évek után a rendezéshez.
************
„Életemben először készítek filmet olyan történetből, amelyet
félmillióan olvastak vagy olvasnak épp… Lenyűgözött ez a két gyerek…”
(Bernardo Bertolucci)
"..a világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt,ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig "
2013. május 5., vasárnap
2013. április 30., kedd
Jean Molla: Sobibor – Az elhallgatott múlt
Egy újabb holokauszt történet, ami elgondolkodtatott.
Igen , késztetést éreztem, hogy utánanézzek Sobibornak, hiszen sosem hallottam felőle.Ez az én szégyenem. Meg az is, hogy szeretem olvasni a
holokauszt történeteket. Mindig elgondolkodom azon én hogyan viselkednék... De visszatérve a történtre..

Ambivalens érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatosan. Nem értem hogyan függ össze az anorexia/bulimia a nácik antiszemitizmusával.
Ha a napló előkerülése után lesz Emma testképzavaros, akkor értem, de így... Mi vezetett idáig?
Egyébként a naplóból hiányoznak - gondolom- a szörnyűséges cselekedeteket leíró oldalak, azért elviselhetőbb...
Ugyanakkor Emma felteszi a mindenkit foglalkoztató kérdéseket, azaz miért csinál valaki ilyet, hogyan tud ezzel a tudattal együtt élni és végül mit kell tennem, ha ilyen információ valakiről tudomásomra jut.
Hogyan tud valaki mosolyogva sörözni, miközben emberek ezreit küldi a halálba?
Fülszöveg:
A tizenhét éves Emmát letartóztatja a rendőrség, mert csokoládét lopott a szupermarketben. Amikor megkérdezik tőle, miért tette, azt feleli: „Azért tettem, hogy elkapjanak”. Vajon mi rejtőzik e megdöbbentő szavak mögött, mi az oka annak, hogy Emma Lachenal, egy vidéki francia nagyváros elismert sebészének lánya, a konszolidált és nagy tiszteletnek örvendő polgári család gyermeke nem tud kibékülni önmagával és az élettel? Emma ugyanis a depresszió egy súlyos fajtájában, anorexiában szenved, miközben maga sem tudja pontosan betegségének okát. Igaz, hogy nemrég veszítette el imádott nagyanyját, s hogy szakított a barátjával is, hogy szüleivel felszínes és hideg a kapcsolata, de mindez önmagában nem magyarázza hihetetlen lelki és fizikai szenvedéseit. Egy napon azonban véletlenül rábukkan egy régi füzetre, egy titkos naplóra, s föltárul előtte az elhallgatott múlt…
Igen , késztetést éreztem, hogy utánanézzek Sobibornak, hiszen sosem hallottam felőle.Ez az én szégyenem. Meg az is, hogy szeretem olvasni a
holokauszt történeteket. Mindig elgondolkodom azon én hogyan viselkednék... De visszatérve a történtre..

Ambivalens érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatosan. Nem értem hogyan függ össze az anorexia/bulimia a nácik antiszemitizmusával.
Ha a napló előkerülése után lesz Emma testképzavaros, akkor értem, de így... Mi vezetett idáig?
Egyébként a naplóból hiányoznak - gondolom- a szörnyűséges cselekedeteket leíró oldalak, azért elviselhetőbb...
Ugyanakkor Emma felteszi a mindenkit foglalkoztató kérdéseket, azaz miért csinál valaki ilyet, hogyan tud ezzel a tudattal együtt élni és végül mit kell tennem, ha ilyen információ valakiről tudomásomra jut.
Fülszöveg:
A tizenhét éves Emmát letartóztatja a rendőrség, mert csokoládét lopott a szupermarketben. Amikor megkérdezik tőle, miért tette, azt feleli: „Azért tettem, hogy elkapjanak”. Vajon mi rejtőzik e megdöbbentő szavak mögött, mi az oka annak, hogy Emma Lachenal, egy vidéki francia nagyváros elismert sebészének lánya, a konszolidált és nagy tiszteletnek örvendő polgári család gyermeke nem tud kibékülni önmagával és az élettel? Emma ugyanis a depresszió egy súlyos fajtájában, anorexiában szenved, miközben maga sem tudja pontosan betegségének okát. Igaz, hogy nemrég veszítette el imádott nagyanyját, s hogy szakított a barátjával is, hogy szüleivel felszínes és hideg a kapcsolata, de mindez önmagában nem magyarázza hihetetlen lelki és fizikai szenvedéseit. Egy napon azonban véletlenül rábukkan egy régi füzetre, egy titkos naplóra, s föltárul előtte az elhallgatott múlt…
2013. április 29., hétfő
Veronica Roth: A beavatott (Divergent 1.)
Háromszor kezdtem el, mert az első néhány mondat (oldal) nem kötött le. A egyenesen az Éhezők viadalára hajaz, és ez nem annyira jön be.
Majd, (mikor végre tényleg elkezdtem az olvasást) a történet is annak a sztorinak a koppintása. Tris pont olyan önző, dacos, akaratos, mint Collins főszereplője. Sajnos a sztori is kissé túlzó és kapkodó. A kis nyüzüge, aprócska lányból rövid idő alatt szenzációs tehetségű "harcos" válik... :( A helyszínek, a korábbi történések és az öt "kaszt" nincs kifejtve - jó, lehet hogy ez utóbbi a többi részre marad. A könyv közepétől sejthető a történet végkifejlete a szerelmi szállal együtt.
Ilyenkor nem tudom eldönteni, hogy Collins gyenge utánzataként még hány hasonló trilógia fog születni, hány bőrt lehet egy témáról lehúzni?
Fülszöveg:
EGYETLEN DÖNTÉS
alapján megtudhatod, kik az igazi barátaid
EGYETLEN DÖNTÉS
meghatározhatja az értékrendedet
EGYETLEN DÖNTÉS
örökre megmutathatja, kihez és mihez vagy hűséges
EGYETLEN DÖNTÉS, AMELYTŐL MEGVÁLTOZOL
Beatrice Prior az antiutópisztikus Chicagóban él: az itteni társadalom öt csoportra tagolódik, melyek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Ők az Őszinték, az Önfeláldozók, a Bátrak, a Barátságosak és a Műveltek. Az év egy bizonyos napján a mindenkori tizenhat éveseknek el kell dönteniük, melyik csoporthoz kívánnak tartozni. Ennek kell szentelniük életük hátralevő részét. Beatrice ingadozik aközött, hogy a családjával maradjon-e, vagy végre önmagává váljon. Ez a két lehetőség kizárja egymást. Végül olyan döntést hoz, amely mindenki számára meglepetést jelent – még önmagának is.
Majd, (mikor végre tényleg elkezdtem az olvasást) a történet is annak a sztorinak a koppintása. Tris pont olyan önző, dacos, akaratos, mint Collins főszereplője. Sajnos a sztori is kissé túlzó és kapkodó. A kis nyüzüge, aprócska lányból rövid idő alatt szenzációs tehetségű "harcos" válik... :( A helyszínek, a korábbi történések és az öt "kaszt" nincs kifejtve - jó, lehet hogy ez utóbbi a többi részre marad. A könyv közepétől sejthető a történet végkifejlete a szerelmi szállal együtt.
Ilyenkor nem tudom eldönteni, hogy Collins gyenge utánzataként még hány hasonló trilógia fog születni, hány bőrt lehet egy témáról lehúzni?
Fülszöveg:
EGYETLEN DÖNTÉS
alapján megtudhatod, kik az igazi barátaid
EGYETLEN DÖNTÉS
meghatározhatja az értékrendedet
EGYETLEN DÖNTÉS
örökre megmutathatja, kihez és mihez vagy hűséges
EGYETLEN DÖNTÉS, AMELYTŐL MEGVÁLTOZOL
Beatrice Prior az antiutópisztikus Chicagóban él: az itteni társadalom öt csoportra tagolódik, melyek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Ők az Őszinték, az Önfeláldozók, a Bátrak, a Barátságosak és a Műveltek. Az év egy bizonyos napján a mindenkori tizenhat éveseknek el kell dönteniük, melyik csoporthoz kívánnak tartozni. Ennek kell szentelniük életük hátralevő részét. Beatrice ingadozik aközött, hogy a családjával maradjon-e, vagy végre önmagává váljon. Ez a két lehetőség kizárja egymást. Végül olyan döntést hoz, amely mindenki számára meglepetést jelent – még önmagának is.
2013. április 28., vasárnap
Dan Wells: Partials – Részben ember
Hát nem tudom... Több történet van benne összegyúrva. :(
Kira kicsit Collins kiválasztottja , ötvözve a többi disztópiás ifjúsági lányregénnyel és azok szereplőivel.
A történet szintén egy kaptafa a többi trilógiával, ami jó lett volna, ha elsőként ezt olvasom. Sajnos az "ingerküszöb" megemelkedett idővel. :)
Szerintem nagyon sokáig tartott az előkészítés, sokáig ecsetelte a "környezetet"
Kira túl nagy szerepet kapott, 16 évesen egyedül a világ ellen .... És persze a lamúr sem maradhat el...
Nagyon kiszámítható volt.
Nem mondom hogy rossz, de Collins, Westerfield és a többiek után már kevés.
Fülszöveg:
Az emberi faj a teljes megsemmisülés szélén áll, miután a Részlegesekkel – az emberekhez megtévesztésig hasonlító, ám mesterségesen előállított szerves lényekkel – folytatott háború megtizedelte a népességet. Az ott bevetett RM nevű vírus néhány tízezerre redukálta a túlélők számát, akik Long Islanden rendezkedtek be, míg a Részlegesek rejtélyes módon visszavonultak. Bármikor lecsaphatnak újra, de ennél is sürgetőbb probléma, hogy egy évtizede nem született az RM-re immúnis csecsemő.
Kira, egy tizenhat éves orvostanhallgató a saját bőrén tapasztalja meg, ahogy az RM miatt az emberiség maradéka lassan kipusztul, miközben a kötelező terhességi törvény a polgárháború szélére sodorja őket. Kira nem hajlandó tétlenül nézni az eseményeket, mindent elkövet, hogy megtalálja a vírus gyógymódját. Erőfeszítései közben döbben rá: mind az emberiség, mind a Részlegesek túlélése azon múlik, sikerül-e felfednie a két faj közötti kapcsolatot – amelyet az emberiség vagy elfelejtett, vagy soha nem is tudott róla.
Dan Wells, a Nem vagyok sorozatgyilkos méltán elismert szerzője izgalmas utazásra invitálja az olvasót egy olyan világba, amelyben maga az emberi lét fogalma kérdőjeleződik meg – ahol emberi mivoltunk egyben a legnagyobb hátrányunk és egyetlen reményünk a túlélésre.
Sabina Berman: Én, én, én
Érdekes történet, érdekes nézőpont, jó írás, ... mégis kicsit sok volt.
Jó volt Karen szemén keresztül látni a dolgokat, mégis kétségeim voltak a hitelessége felől. Addig értem, hogy búvárruhában fellógatja magát (legalábbis pszichológiai tanulmányaim folytán ismerős "pótcselekvés" ), de szerintem nincsenek ennyire "tiszta" gondolatai agy autistának. Igen, nekik sokszor a dolgok feketék vagy fehérek, de míg Forrest Gump az egyik "legjobb barátom", addig Karen sem nem vidított fel, sem barátja nem lettem.
Nem nyílt meg előttem, nem nézett a szemembe, durván leegyszerűsített dolgokat, és nem hallgatott meg...
A tonhal pedig végképp sok volt nekem, hisz nem akartam tonhal tenyésztésből és feldolgozásból diplomázni :(
Fülszöveg:
Egy kopaszra nyírt, sebhelyes testű kislány ül a tengerparton, és egyre csak azt ismételgeti: Én, Én, Én… Beszélni tanul, miután éveken át elvadultan élt, mint egy kis állat, a part sós homokját ette, és nem volt kapcsolata az emberekkel. Mert ő, Karen Nieto más, mint a többiek.
S amikor megérkezik Mazatlánba a nagynénje, hogy átvegye örökségét, a helyi tonhalfeldolgozó üzemet, és nagy türelemmel nekiáll megszelídíteni Karent, mindkettőjük számára egy új világ nyílik meg. Karen számára a nyelv, a kultúra, az emberek világa; a nagynénje számára pedig egy különleges elme, amely bizonyos dolgokban az idióták szintjén van, másokban viszont zseniális.
Az autista kislányból, miután kínkeservesen megtanulja értelmezni az emberi gesztusokat, sikeres, sőt dúsgazdag felnőtt lesz, de furcsa gondolkodásával mindegyre meglepi vagy meghökkenti a környezetét. Mert Karen nem tud hazudni, és nem érti a metaforákat meg az eufemizmusokat. S a tengerben, a tonhalak és egyéb vízi teremtmények között mindig jobban érzi magát, mint az emberek között, akik olyan nagyra vannak azzal, hogy ők gondolkodnak. Hogy „gondolkodnak, tehát vannak”.
Karen biztos benne, hogy ez butaság. Mert ő van, és kész. Minden és mindenki előbb létezik, és csak utána – néha – gondolkodik.
A mexikói Sabina Berman elsősorban drámaíró: nemzedékének egyik legnépszerűbb és legtermékenyebb színpadi szerzője a spanyol nyelvű világban. Amellett film- és színházi rendező, s nem utolsósorban prózaíró is, akinek ez a 2010-ben megjelent, elbűvölő humorú és gondolatébresztő regénye az utóbbi évek legnagyobb mexikói világsikere.
Jó volt Karen szemén keresztül látni a dolgokat, mégis kétségeim voltak a hitelessége felől. Addig értem, hogy búvárruhában fellógatja magát (legalábbis pszichológiai tanulmányaim folytán ismerős "pótcselekvés" ), de szerintem nincsenek ennyire "tiszta" gondolatai agy autistának. Igen, nekik sokszor a dolgok feketék vagy fehérek, de míg Forrest Gump az egyik "legjobb barátom", addig Karen sem nem vidított fel, sem barátja nem lettem.
Nem nyílt meg előttem, nem nézett a szemembe, durván leegyszerűsített dolgokat, és nem hallgatott meg...
A tonhal pedig végképp sok volt nekem, hisz nem akartam tonhal tenyésztésből és feldolgozásból diplomázni :(
Fülszöveg:
Egy kopaszra nyírt, sebhelyes testű kislány ül a tengerparton, és egyre csak azt ismételgeti: Én, Én, Én… Beszélni tanul, miután éveken át elvadultan élt, mint egy kis állat, a part sós homokját ette, és nem volt kapcsolata az emberekkel. Mert ő, Karen Nieto más, mint a többiek.
S amikor megérkezik Mazatlánba a nagynénje, hogy átvegye örökségét, a helyi tonhalfeldolgozó üzemet, és nagy türelemmel nekiáll megszelídíteni Karent, mindkettőjük számára egy új világ nyílik meg. Karen számára a nyelv, a kultúra, az emberek világa; a nagynénje számára pedig egy különleges elme, amely bizonyos dolgokban az idióták szintjén van, másokban viszont zseniális.
Az autista kislányból, miután kínkeservesen megtanulja értelmezni az emberi gesztusokat, sikeres, sőt dúsgazdag felnőtt lesz, de furcsa gondolkodásával mindegyre meglepi vagy meghökkenti a környezetét. Mert Karen nem tud hazudni, és nem érti a metaforákat meg az eufemizmusokat. S a tengerben, a tonhalak és egyéb vízi teremtmények között mindig jobban érzi magát, mint az emberek között, akik olyan nagyra vannak azzal, hogy ők gondolkodnak. Hogy „gondolkodnak, tehát vannak”.
Karen biztos benne, hogy ez butaság. Mert ő van, és kész. Minden és mindenki előbb létezik, és csak utána – néha – gondolkodik.
A mexikói Sabina Berman elsősorban drámaíró: nemzedékének egyik legnépszerűbb és legtermékenyebb színpadi szerzője a spanyol nyelvű világban. Amellett film- és színházi rendező, s nem utolsósorban prózaíró is, akinek ez a 2010-ben megjelent, elbűvölő humorú és gondolatébresztő regénye az utóbbi évek legnagyobb mexikói világsikere.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)






